A Tátra számomra egy elérhetetlen, sóvárgó szerelem. Igazán mindig csak hallottam róla. Apám, barátaim, fotóstársaim sok elmesélt élményükkel egyre fokozták bennem a vágyakozást. Kicsit mutatott is magából, nevezzük csak egyszerűen "egyéjszakás szerelemnek", de valódi szépségét, igazi vadságát megismernem alig, csak futólag sikerült.
Apám nagy szerelmese volt, bár Ő is későn kezdte. 60 évesen mászta meg a Lomnicot - lehet, én se vagyok lemaradva? -, fotói, képeslapjai, beszámolói csillogó szemekre találtak. Hogy szerettem az onnan hozott, remek körzőkészletet, az elnyűhetetlen túrabakancsot, amit majdnem 30 évig koptattam! 1966-ban egy világ dőlt össze bennem, amikor első közös utunk, már nem is tudom miért, dugába dőlt. Bármennyire is szerettem nyaranta a Balatont, most semmi nem tudta volna kárpótolni az elveszett közös túrát. Életemben olyan keserű nyaralásom nem volt még Fonyódon.
Először '82-ben keveredtem ki egy vállalati, egynapos út keretében. Kötelező sétát tettünk a Csorba-tó körül, és fellibegtünk a lanovkával a Lomnic alá. Tágra nyílt szemekkel bámultam a tavon túl, messze ködlő hegyeket, álmélkodva kerestem az utat, ahol Apám felkapaszkodhatott. Nem kell talán ecsetelnem, hogy ez mennyire nem elégítette ki megismerési vágyaimat, annyit ért, mint rácsodálkozni egy szép nőre a TV-n keresztül. A következő évben kétszer is kóstolót kaptam a lengyel oldalból. Az első igazi összeborulás tehát már megvolt, mászásokkal, élményekkel, képekkel. De a márciusi és októberi időpontok nem igazán alkalmasak a képzetlen zöldfülű tátrajárásához. Megéreztem, mi az, derékig érő hóban keresni a kiutat a völgyek fogságából, hogy milyen hideg tud lenni – a síkon még meleg – október 1200 méter felett. A tisztelet hamar kialakult. A vágy viszont erősödött. A felkínált falat nagyon is tetszett, jól akartam vele lakni.
Aztán sokáig semmi Tátra. '85-ben ízelítő a Svájci Alpokból, majd az egyre elhivatottabb természetfotózás, alig győztem itthon a témát. 1988-ban, már sikeres fotósként, Berta Béla hívott augusztusi zergézésre. Sugároztam az örömtől, amikor otthon is megkaptam rá az "engedélyt". Rövid, ötnapos utat terveztünk. Egy-egy nap az oda-visszaút, két mászónap és egy pihenőnek. A Felkai-völgy volt a célterület. Zerge, mormota akad ott bőven, a völgyet a Tátra "virágoskertjének" nevezik. Tájra is remek, a Sziléziai-háztól felfelé már a Késmárki-csúcs uralja a terepet.
Képzeletem visszapergeti az idő kerekét, miközben írok. Az emlékek nagyon tisztán hívódnak elő, jól exponált nagyításokként a friss vegyszerben. Jelen időben élem meg akkori élményeimet.
Tátra-Lomnicon, az Eurocampingben szállásoljuk el magunkat, Ó-Tátrafüredig tudunk majd kocsival menni. Az augusztusi, még korai napkelte miatt 3 órára ott kell lennünk, a házig jó kétórás kaptató vár majd ránk, a napkeltét ott akarjuk tetten érni. A kialvatlanságtól mogorván kászálódunk ki a sátorból éjjel kettőkor. A hűvös levegőben dideregve próbálunk elgémberedett tagjainkba életet, előző este besörözött fejünkbe értelmet csalogatva összeszedegetni a felszerelést. Nem szeretek hátizsákból fotózni. Lusta vagyok minden téma előtt lecihelődni, kipakolni, majd mindent gondosan visszarakosgatni, újra felmálházni. Sokszor hagytam ott témát emiatt. De itt egyedül ez a mód a megfelelő. Oldaltáskával nem lehet magashegyen biztonságosan közlekedni, ezt keserűen megtapasztaltam '83 márciusában a Kasprowy alatt. Töprengek az állványon, de inkább lemondok a plusz súlyról, a zsákon nem is tudnám jól rögzíteni (hol voltak még akkor nálunk a Lowepro-k?), csak bosszantana a sok vele járó kényelmetlenség. Ott marad a kocsi csomagtartójában, majd hazafelé, ha akad valami táj. Még sötétben érünk Ó-Tátrafüredre, leparkolunk, ahol akartunk, elkészülünk, fejünk is kiszellőzött, erőnk is éled. Felmálházunk, összenézünk, bólintunk, mehetünk!
Magas fenyőerdőben kezdődik az út. Elszáradt, a sok párától mégis puha tűlevélszőnyegen lépdelünk komótosan. Béla megy elöl. Ő ismeri a járást, már volt itt Kovács Attilával. Egy helyütt, jóval túl a lakott területektől, megáll és ujjával szótlanul lefelé mutat. Egy sáros foltban egy nagy, félreismerhetetlen nyomra. Lenyűgöző és egyben félelemkeltő is a mérete.
- Medve? - kérdezem nagyon halkan, csak a szó kedvéért.
Bólint. Egész friss nyom. Enyhe nyomást érzek a gyomromban, fagyosan meleg veríték lepi hátamat a zsák és a ruha alatt. A Tátra kezd erről az oldaláról is bemutatkozni. De azért mind a ketten reméljük, ha nem is közelről, csak megpillantjuk a nyomot hagyót. Ez a találkozás azonban elmarad. (Két évvel később, a Bajor-erdőben visszagondoltam erre a hajnalra, és akkor már egyáltalán nem bántam az elmaradt találkozást. Még magunkat biztonságban tudva is elképesztő volt a két lábra álló kanmedve termete.)
Már a törpefenyő-szinten talpalunk, elérjük a Magistrale-t. Jó órája jövünk. Az út egyre meredekebben visz felfelé. Fújtatunk is, mint egy vaddisznókonda. Dől rólunk a víz, a fene abba a sok sörbe tegnap! Egyre jobban világosodik, de a táj még elég egyhangú. Csökött fenyők, cserjék, unalomszürke sziklák. De legalább tudunk a mielőbbi feljutásra összpontosítani, nem kell a terepet bámulva meg-megállnunk, vagy menet közben bambulva bukdácsolnunk. Egy fennsíkra felkaptatva azonban eláll lélegzetem. Mint egy varázsszóra, előttünk dölyfös, előkelő nagyurakként állnak félkörben a fölénk magasodó csúcsok. Ez a hirtelen elénk táruló látvány megállásra késztet bennünket. A fény még kevés, csak a szemünk issza be a fenséges panorámát, agyunk fényérzékeny tekervényeibe exponálva elképzelt képeket. Már látszik a Sziléziai-ház, ez előcsalogatja tartalék erőinket. A rácsodálkozásban kicsit ki is fújtuk magunk, így könnyebb léptekkel haladunk hosszabb pihenőnk helyszíne felé.
Jólesik leülni, jólesik a zsákból előkerülő hazai pálinka, ami tovább fokozza éhségünk, eszünk is alaposan, hiszen nagyot kapaszkodtunk éhgyomorra. És jólesik a frissen csapolt, hideg szlovák sör is a hazai harapni való mellé. Emlékekkel telve, elégedetten nézek szét. Sörözünk a teraszon, miközben szemünk a széllel szabdalt sziklacsúcsok karéján pihen. Emlékek törnek fel belőlem. Három évvel ezelőtt, a Schinigeplättén, ugyanígy egy teraszon sörözve a Berni-Alpok fenséges háromkirályain, az Eiger-Mönch-Jungfrau trió körvonalain nyugtattam szemem. Az is augusztusban volt, de dél körül, előtte már nagyot kóboroltunk Zsuzsával a 2000 méter feletti világban. Kitikkadtunk, mint Arany János legelésző szöcskenyájai. Akkor is, most is Apám jár a fejemben. Az ott készült képeket milyen izgalommal nézegette. Arrafelé csak a gondolatai jártak. Itt nem is csinálok fotókat most, nem csak miatta, eleget üldögélt és kóborolt erre, de a fények is elég semmilyenek. A kelő nap vékony felhőrétegeken áttörve nyújtogatja erőtlenül lefelé a tájra sugarait. Nyugat felől pedig elég vaskos párapaplanok vannak felnövekvőben.
Mindegy! Már fenn vagyunk, fenn is maradunk, csak meg ne ázzunk! Felmálházunk és elindulunk a ház alatt elterülő tó mellett a Felkai-völgy irányába. Egy parti szikláról mintha vízirigót látnék elröppenni. Szívem megcsikkan, nagyon szeretném ezt a madarat. Alig egy év múlva elég közel is kerülök majd hozzá, de ezt még ekkor nem tudom, így csak lelki szemeimmel látom a lehetséges képeket.
Ez bizony már komoly kapaszkodó, a lépteinkre kell inkább figyelnünk, nem a folyamatosan változó tájra. Felérve azonban, a komor fények ellenére is elámulunk. Az egész völgy tiszta virág. Szélesen elterülő színorgiájukat fenyegető, kékes szürke lepelbe burkolózó bércek keretezik. Azon a napon ekkor szedjük elő először a gépeket. A völgy egyébként is él. Nem sokkal messzebb, egy-egy sziklán mormoták lesengnek az égre, hátha előbúvik valami bundamelengető fénysugár. Meglátjuk az első zergéket is, messzebb az úttól. Bár nem szabad, csak letérünk róla, hisz ezért jöttünk. Legfeljebb kiegyezünk az illetékesekkel, ha ránk pirítanak. Messziről is szépek, a völgy hirtelen leszakad a mélybe, annak szélén álldigálnak, hátterük a túloldalt lévő falak szürkekékje. Objektívet váltok, lekerül a 28-85-ös, helyét a 400-as Tokina foglalja el, felerősítem a válltámaszt is. Szívom a fogam, kevés a fény, 100 ASA-ás a Fuji dia, nem nagyon lehet rekeszelni, kell a rövid zársebesség. Kettéválunk, ne zavarjuk egymást, és témára fel!
Ez az első menet képben nem igazán adott sokat, talán a fekete-fehér filmen lesz valami említésre méltó, élményben viszont nekem annál többet. Nem éppen a természetfotósok álomfényében, de megízleltem a zergék, ezeknek az impozáns állatoknak a közelségét. Szelídek, megszokták az ember veszélytelen jelenlétét. A védelem fontosságával és előnyeivel itt szembesülök először. Kora délutánra aztán erősen beborul. Ösztönünktől vezérelve indulun el lefelé. Jobb a zegernyét minél lentebb elkapnunk. Azért a házban gyorsan bekapunk egy előmelegítőnek szánt Jan Bechert, habnak is a tortára és sietve lefelé vesszük az irányt. Megkapjuk az esőt is, de nem vészes, kibírható állapotban keveredünk le a kocsihoz. Arra meg végképp kevés volt, hogy a nap élményeit beárnyékolhassa...
A pihenőnap jó ötletnek bizonyult.
Visszatérve a kempingbe, hatalmasat vacsorázunk, most érzem igazán, hogy a nap mennyi energiát szívott ki belőlem. A sült comb, a párolt káposztával és a knédlivel jólesőn árad szét emésztőrendszeremben, új erőt csiholva bennem a hátralévő napokra. A remek vacsora után a gyorsvendéglő teraszán fogyasztjuk vacsoraöblítő sörünket, szótlanul hallgatva a soknemzetiségű turistanép bábeli hangzavarát. Béla hamar elvackol. (Mindig irigylem a könnyen és gyorsan elalvókat, nekem ez az isteni kegy nem adatott meg.) Telítve vagyok a nap történéseivel, érzem, még nem tudnék elaludni. Sátrunkhoz közel egy bódé még nyitva van a viszonylag kései időpont ellenére is. Az ott fogyasztott borovicska-sör egyveleg áldásával kergetem magam erőszakkal a szervezetnek, tudom mennyire fontos alvás pillanatnyi nemlétébe.
A pihenőnap igazi lötyögéssel telik. Poprádon benézünk néhány áruházba. Látok ugyan jó bakancsokat, de az Apám által vett még nagyon is használható, ki is van jól járva, kár az újra a pénz, inkább csokit, meg egyéb ajándékokat veszek haza. Kötelező érvénnyel villamosozunk ki a Csorba-tóhoz, récékre kattintunk némi filmet, csupán a rend kedvéért, de igazán csak a kiadós alvás jótékony hatását fokozzuk a nap könnyed semmittevésével.
Másnap már észre se vesszük a koránkelést, gépies megszokással cihelődünk. Kevesebb a morgolódás, jó a kedv, felpillantva az égre csillagok hunyorognak le ránk a szép nap ígéretével. Most teljesen felébredve huppanunk be a kocsiba, jókat röhögve tudjuk le az utat a szokott parkolóig. Az alsó, unalmas szakaszon szinte észrevétlenül jutunk tova. Forgatjuk ugyan a fejünket a "medvés szakaszon", de csak a zászló becsületéért, nem igazán bízunk a találkozásban. A ház közelébe érve a hegyek sokkal tisztább sziluettel köszöntenek ránk. Gyors reggeli a teraszon, ne lopjuk a drága időt. A gyulait is csak teával kísérjük, a mai nap rohangászósabbnak ígérkezik, jobb a tiszta fej.
Már a virágoskertben járunk, amikor elégedetten veszem tudomásul két nappal ezelőtti döntésemet, hogy a Kodachrome-okat tartalékoltam. A múltkori fényekre elég volt a Fuji, kár lett volna elpuffogtatni akkor az általam jobban kedvelt filmet. Üdén szikrázik a nap, a táj kivirulva fürdőzik benne. Mélykék, jól polározható az ég. Minden fotós álma. Fel is kerül a szűrő a nagylátóra. Most készül igazán jó tájkép a Felkai-völgyben, van értelme bekúszni a közelben dekkoló mormotákat. Képre rajzolhatjuk a hegyek büszke, eget karcoló csúcsait. A szép fényekben hamvas szüzekként tetszelegnek a Tátrára augusztusban jellemző virágok. A zergék azonban most feljebb kószálnak. Nem látjuk őket a minap megszokott helyen. A Késmárki-csúcs völgy felé eső oldalában, egy törmelékmező felett látok, igaz elég messze, egy szép csapatot. Nógatom Bélát, próbáljunk rájuk! Ő, nem tudni fáradtságtól-e vagy csak az előre sejtett reménytelenség miatt, húzódozik. Én a zöldfülűek elszántságával akarom megpróbálni. Nem bánja, menjek csak, addig itt elegerészik. Lepakolom a zsákot, a színes gépre felteszem a 400-ast, zsebre teszem a fekete-fehér vázat és felfelé veszem az utam.
Elég nehezen jutok át a törmelékmezőn. Igyekszem a lehető legóvatosabban törni felfelé, de valamit csak nem tudhatok. A csapat, bár nem hanyatt-homlok menekülve, de egyre távolodóra veszi a dolgot. Kezdek igazat adni Bélának, hiába, gondolom, a tapasztalat a kezdők lelkesedésének ellenében. Egy öreg bak azonban nem igazán izgatja magát miattam. Vagy csak túl jó helyen foglalt aznapra trónt magának, amit esze ágában sincs egyelőre elhagyni egy csetlő-botló, veszélytelennek látszó alak miatt. Már a törmelékmező felső részén is jó közelségben vagyok hozzá. Csinálok is pár biztonsági kockát. Balra tőlem füves-sziklás emelkedőt látok, az aljától pár méterrel feljebb keskeny párkány húzódik. Azon majdnem szintben lehetek a kérődző, méltóságos undorral rám tekintő állathoz. A fal meredek, a párkány meg keskeny, kitett, nagyon kell majd vigyázni. Áldom a feleségemet, Zsuzsát a kézi készítésű fotósmellényért. Szétszedem a gépet. A válltámasz és az optika a zsebekbe süllyed, a váz a nyakamban marad. Óvatosan felkúszom a párkányra, hátamat a falnak vetem és két kezemmel, vakon hátrafelé kapaszkodva, fogást fogás után keresve óvatosan araszolok a zerge felé, szemem le nem véve róla. Nagyon ügyelek arra, hogy időben megérezzem azt a határt, amit már nem léphetek át. Amikor nyugalmából kizökkenve, aggodalmas pillantásokat kezd felém intézni, lassan visszaharántolok. Találok egy jó kiülést, itt kényelmesen, lábaimat megvetve, hátamat a falnak támasztva lesz jó kilövésem. Letelepedek, óvatosan újra összeszerelek és a többit a bakra bízom.
Őméltósága visszasüpped előzetes közönyébe. Birodalma ormán trónolva kérődzik a messzibe tekintve. Talán az elmúlt időkön kalandozhatnak végig gondolatai, rám, hitvány féregre ügyet sem vetve. Jó helyem, biztos támasztékom van a nagytelés, válltámaszos gépnek, szinte eggyé válhatok a kövekkel. Fogy is a film, lassan oda kell figyeljek, hátha történik valami érdemleges. Mert eddig sok nem. Semmi változás, csak a zerge ábrázata, ahogy lelki szemei megpihennek a múlt változó állomásain. Fekvő, erre-arra tekintő bakom elegendő van. Rápillantok a számlálóra, van még ugyan film, de már nem sok. Kezdem sajnálni, hogy nem tömtem még a zsebembe több tartalékot, és hogy nem hoztam fel a kiszoomot. Szép innen a táj, ahogy körbepillantok, amikor nem a túlzottan is nyugodt állatra koncentrálok. De a 400-as nem igazán alkalmas most semmire, csak erre a közönyös jószágra. Tovább lesem tehát, pedig egyre jobban unom a dolgot, a visszavonulást kezdem fontolgatni, sok babér itt már nem teremhet nekem.
De ekkor mégis csak történik valami. A zerge egyszerre csak felriad révültségéből, hirtelen feszültté válik, fejét felemeli és látható aggodalommal tekint maga elé. Valami villan alatta, ő meg fektéből, mint egy szorításból kiszabadult, erős rugó vagy 2 méter magasra pattan, hátrafelé, a meredély vonalát követve. Mozdulata túl hirtelen, nem kiszámított. Valami rémisztő dolog késztethette az ösztönös felugrásra. Rosszul fog talajt, minden tapasztalatára szüksége van, hogy visszanyerje egyensúlyát. Eközben rémült tekintettel mered maga elé és minden erejével igyekszik megállítani visszacsúszását előző nyughelyére.
Rémült tekintet - Magas-Tátra, 1988 (F-1N, Tokina 5,6/400, Kodachrome 64)
Ebbe a pillanatba lőttem bele, de még időm sincs szitkozódni, hogy a súlytakarékosság miatt miért vettem le a motort a gépről, mert észreveszem a zerge helyét királyi nyugalommal, tekergőzve elfoglaló, hatalmas méretű keresztes viperát. A Tátra igazi urát. Bakom, visszanyerve önuralmát kibillent teste felett, kámforként párolgott el, engem meg reszketés fog el. Nem a pillanat megfogása feletti izgalom lecsapódása ez, hanem az előzmények hihetetlen gyors végiggondolása. Úristen! Végig harántolva, vakon hátranyúlkálva kerestem a fogásokat, gondolkodás nélkül belenyúlva minden repedésbe, üregbe. Olyan koppintást kaphattam volna az ujjaimra, amit egy életre megemlegethettem volna, ha ugyan sikerül időben lejutnom. Van nálam ugyan egy Ausztráliából kapott kígyó elleni elsősegélycsomag, de ez csak megnyugtatásként van velem. A fene tudja, hogy tudnám-e szakszerűen használni, és nem is akarom kipróbálni?!
A lecke kemény, nekem meg nagy szerencsém van, hogy ilyen figyelmeztetéssel megúszhattam a kalandot. Remegő lábakkal, csak a visszaútra figyelve kezdem meg a leereszkedést. Most már nagyon is meggondolom hová nyúlok, vagy lépek. A törmelékmezőn leereszkedve azonban figyelhetek gondolataimra is, a megtanult új szabályra. Nem szabad csak a képre koncentrálni, hanem magamra is, épségemre, minden helyzetben! Lassan megnyugszom, bár Bélának még elég feldúlva mesélem el a történteket. Egy jó sör a ház teraszán végképp elcsitítja lelkemben a vihart. Szép a délután, csendesen tájazgatva poroszkálunk lefelé. Én nagyon remélem, hogy a nagy pillanat ott rögződött a fényérzékeny anyagon, de gondolataim már haza kalandoznak. Holnap korán reggel indulunk.
17 év távlata sem tudta elhomályosítani az élményt. A leckét sosem feledhetem: a Tátra igazi ura a vipera! A hirtelen megváltozó időjárás mellett a legnagyobb veszély az emberre. Az ő birodalmába lépünk, ha letérünk a jelzett útról. Az ő törvényeinek kell megfelelni, azokat betartani, ha élve akarunk kikeveredni belőle. Azóta sem jártam arra, nem a kígyók, egyebek miatt. De nagyon visszavágyom, hiszek abban, hogy életem Tátrát érintő fejezetei nem csak ennyiből fognak véglegesen összeállni.
2005. november 28 - december 24.