Minden életünk átjáróval kezdődik és egy másikkal ér véget. Utunk azután továbbiak töméntelen mennyiségén vezet végig. Szakaszokon, melyekről nem dönthetjük el, hogy kikerüljük-e, vagy sem, mert ha tetszik nekünk, ha nem, be kell mennünk. Ezek az átjárók meg is változtatnak bennünket. Nagy az esélye, hogy végig haladva bennük nem ugyanaz az ember jön ki a másik végén, mint aki bement az innensőn. Némelyiket mi magunk keressük, de sokat a kiszabott út, amit a sors vet elénk, kikerülhetetlennek látszó akadályként.
Édesanyánk kínjának segítségével, öntudatlan járjuk meg új életünk hajnalán az első jelentős átjárót. Ebbe aztán nem önként megyünk bele. A születés kényszerét elfogadtuk a köztes életben, kiszemeltetett az eljövendő test, ami lelkünk, szellemünk otthona lesz, ki tudja meddig. A magzati állapotból kisemberré fejlődött testben megszólal az anyja által felhúzott biológiai óra és a teremtés örök törvénye útjára indít egy életet. Az átjárón túl ráeszmél a változásra. Felsír, és a kijáratnál várakozó lélek csak erre a pillanatra készülve, belé is költözik. Ebből az egyesülésből már megint ÉN lettem! Kijöttem egy átjáró túloldalán és hamarosan ráeszmélhetek, hogy még mennyi vár rám, amíg az utolsóhoz érek.
Töprengtél már egy kihalt, rossz hírű városrész sötét, hosszú aluljárójának valamelyik végén? Bemenj-e, vagy inkább tégy egy biztonságos, ám hosszabb kerülőt? Vizsgálod magad. A félelmed erősebb-e, vagy az idő, netán a kényelem kényszere? Végignézel az előtted álló úton. Koszlott, penészes falak. Repedt burájú, gyenge fényű lámpák. Tétova mozdulataid felerősítve visszhangoznak benne, még így is, hogy be sem léptél még. Minden érzékeddel kutatod a környéket, honnan érhet veszély. Jelre vársz, ami tudathatja veled, hogy láthatatlan védelmezőid veled vannak és vigyáznak rád. Tudod, ha beléptél, elvész a mozgástér. Csak az előre, vagy a hátra marad. És a veszélyek is innen leselkedhetnek rád. Lesz-e módod menekülni? Sokszor ezek a bizonytalan helyzetek ébresztenek rá bennünket arra, hogy a biztos út sok bizonytalan összessége. Minden ilyen átjáró előtt életünk egy fontos döntését hozzuk meg, ami jellemünket is formálja. Hitet nyerhetünk is, de veszthetünk is. Ám sokszor épp a biztosnak látszó utak vezetnek bennünket helytelen irányba. A sikerélményeinkhez sok-sok esetben ezeken a rémisztőnek ható átjárókon keresztül juthatunk csak el. Ám az így elért sikernek van meg az igazi értéke.
Alászállás - Óbuda, 2011. március (G12)
Életünk minden komoly döntése az, hogy belemegyünk-e azokba a sötét és veszélyesnek látszó átjárókba, amiken keresztül a céljainkhoz vezet az út. Kijutunk-e a másik felén az egyéniségünk elvesztése, vagy csak az átalakulása árán? Sokba bele sem tudunk tekinteni előre, csak érezzük, ott van előttünk és be kell mennünk. Ahol egyedül maradunk és jóakaróink csak az együttérzésükkel támogathatnak. Vannak olyanok, amelyekbe belátni ugyan, de vagy túl hosszúak, vagy kanyargósak, ezért kiismerhetetlen a végük. Ez mindenre érvényes. Emberi kapcsolatainkra és életcéljaink végbevitelére. Ezek a döntések azok, amikben csak magunkra hagyatkozhatunk. Az ember Istentől kapott legnagyobb ajándéka a szabad akarat gyakorlása. Ez egyben átok is, mert a szabadság azt is jelenti, hogy elsősorban egyedül kell és szabad döntened. Ezekkel a döntésekkel, a sok megjárt, vagy kikerült átjárókon túljutva jutunk el életeink utolsó állomásához, ahhoz, ami a halálnak nevezett újjászületés felé vezet, melynek a végén biztos, hogy a fény, Isten tisztító ragyogása vár.
Sokunk számára ez a legfélelmetesebb átjáró. De vajon elgondolkodunk-e néha azon, hogy mitől is félünk? Azt hiszem a legtöbben attól, hogy fájdalommal teli út vár ránk azon az utolsón. A fájdalomtól mindenki fél, ezt legyőzni a legnagyobb bátorságok egyike. A halál tényét kell tudnunk fogadni. Nemcsak a szép hosszú élet után kiérdemelt, szép átsétálást, hanem az értelmetlennek látszót is. Mindenkinek, a távozónak és az itt maradóknak is. Nekik nehezebb, ők szembesülnek az elhunyt hiányával. Ez azonban önzés, az elhívott léleknek már nincs itt dolga, el kell tudnunk engedni őket, hogy megnyugodva nézhessenek új küldetéseik elé. Ehhez azonosulni kell tudni az Isteni mozgató erővel, és nem egyéni nézőpontunkból tekinteni a dolgok rendjét. A világban minden sors elrendeltetett, semmi sem történik céltalanul. Fogantatásunk pillanatától fogva kitartóan haladunk testünk teljes elporladásáig. Az út hossza eltérő, de a születés célja egy, az elmúlás. Legalább is látszatra. Ha ugyanis megfordítjuk a nézőpontot, akkor úgy is értelmezhető a folyamat, hogy az elmúlás teszi lehetővé az új élet elkezdését. Ebben az életünkben megtettünk mindent, amire elrendeltettünk. Kihívnak az utolsó átjáró másik oldalára, és ott szembesítenek az örök fényességgel. Ha addigi életeink során elértük az éppen adott végén a beteljesedést, akkor magunkba is tudjuk fogadni ezt a világosságot és már nem is kívánkozunk vissza a világi életbe. Ha viszont nem, nem is kell, hogy küldjenek, magunktól akarunk visszatérni, mert a túlvilágra érdemesített bölcsességre csak a földi életek során tehetünk szert.
A természetben tett útjaim során megtalált kedves helyek a szentélyeim. A templomaim. Hangtalan imával kapcsolódom a világmindenség ezen átjáróin keresztül az Univerzum energiáihoz. Erőt és hitet gyűjtök ezeken a helyeken az út folytatásához és nyugalmat a lelkem számára. Ilyen többek között Pacsmag is. Egy elég jól sikerült születésnappal egybe kötött táborbúcsúztatót tartottunk. Jó hangos estének sikeredett, minden olyannal, ami ilyenkor az események velejárója a vidámság mellett. Augusztus 20-ára aztán lecsendesedett minden. Zotyóval nem volt kedvünk hazamenni. A zaj után a csendre vágytunk, a ketten megélt magányra. Gyönyörű csendes esténk volt az 1-es tó végében, a lemenő nappal a nyarat is búcsúztattuk. A kocsik kint voltak, mert esők voltak, így másnap reggel gyalog kellett kimennünk. Nem volt kedvünk a síneken kibaktatni, töményebben akartuk a természetben megélni a búcsút. Már majdnem Adorjánnál jártunk, amikor a Koppány-átjáróhoz közeli részhez értünk. A mocsaras rét teli volt réti füzénnyel. Ugyanakkor hamvas zöld, új hajtásokkal. Mindez sötét törzsű és levelű fűzekkel keretezve. A kép lehetősége egyértelmű volt. Kerestem a jó nézőpontot, ezért elindultam a túloldal felé vezető ösvényen. Ott pillantottam meg a kis nyílást a fűzfák tömött során. A túloldalán a sárgában úszó réttel. Otthon aztán éreztem, hogy valami még kéne a képbe, de nem tudtam, hogy mi.
Aztán úgy alakult az életem, hogy egy olyan tanító mellé kerültem, aki rányitotta a szememet az addig ugyan tudat alatt érzékelt, csak nem igazán megértett ezoterikus világra. Egyre mélyebb megtapasztalásokban volt részem, megérintett a szellem világ, és a bennünket körülvevő energiaáramlások. Egy válogatáshoz kerestem képeket, akkor került elém újra ez a kép. Ahogy rácsodálkoztam a spiritualitásra, úgy csodálkoztam rá a képre is. Csak annyit kellett rajta változtatnom, hogy az előterét megtöltöttem a virágokból származó életlen foltokkal. Megtehettem volna a helyszínben is, de a mocsaras talaj miatt nem mertem lemenni az ösvényről, így nem tudtam a virágok közé bújva fényképezni. A szerkesztő szoftverben csupán azt a látványt imitáltam, amit kedvező esetben a helyszínen is meg lehetett volna csinálni.
Átjáró - Pacsmag, 2006. augusztus (350D)
A kép öntudatlanul is az Átjáró címet viseli, és azóta tanítóm egyik szobájának is a dísze. A kép kapcsán keletkezett gondolataiból idéznék egy fontos részt:
„Most van itt az ideje, hogy becsukott szemmel is biztosan indulj. Átléphetsz a titkok megszentelt kapuján.
Az átjáró nem fél nyitva maradni előtted.
A lebegés ami létezik, s hagyd, mert minden megszűnik körülötte.”Shámi
Ez a kép jelképezi számomra az Utolsó Átjárót. Azt, amelyiken átjutva végre el tudjuk fogadni, magunkba tudjuk engedni a szellemi öröklét vakító ragyogását, mert életeink során eljutottunk oda, hogy beteljesedhettünk. Elvégeztetett, amiért a Teremtő valamikor a ködös múltban életre hívta a lelkünket, és most megtérhetünk a minket létrehozó fény üdvözítő melegségébe. Akármikor nézegetem, töprengek, melyik oldalról fogom majd megközelíteni? Az innenső, a foltok vibrálása miatt lehetne a nyugtalan földi sík, míg a szelíd és nyugodt sárga a szellemi. A földön azonban a sárga is nyugtalanító szín, míg a lila a szentség elfogadott színe. Már a földön részesülhetünk utolsó életünkben a szentségben? Ezt jelképezheti az innenső oldal, ha ezt a színt látjuk magunk előtt, bátran megindulhatunk a végső átlényegülés felé? Vagy már átjutottunk és részesültünk a túloldal felmagasztalásában. Maradhatunk, ha akarunk és érezzük is magunkban a lehetőséget, hogy végre itt a helyünk. Ám még sóvárogva tekintünk visszafelé, hisz a sok küzdelem mellett sok szépséget hagytunk ott. Amikor már nincs valami, akkor döbbenünk rá az igazi értékére. És még ekkor is meg van a választásunk. Beteljesülten is visszamehetünk, és örömmel élhetjük mindazt, amit a Föld jelent. A közöttünk élő tökéletes emberek mind ilyenek. Ajándékként élik meg a földi életet.
Számomra ez a fontos üzenete a képnek. Az átjárók nem elválasztanak, hanem összekötnek. Mindnek két oldala van, és a legfontosabbhoz érve is megmarad az emberi szabad akaratból származó választás joga. Ez Isten szeretetének az egyik legékesebb bizonyítéka.
2008. július 15.