Idő felett
IDŐ FELETT
Kis folyó hídján állok,
lábam alatt a víz elfolyik,
mint élet alól az idő.
A sodrás zsilipen törik,
utunk is, hol sima,
hol göröngytől gyötört.
A táj tükrözve torzul,
a jelen habokban kavarog,
sötét mély rejti a jövőt.
Alakom szétmállón mereng,
kutatva láthatatlant,
szomjazva sodró erőt.
Egy hullámív nyitott könyvet formáz,
rejtett lapjai alatt rideg szem,
s lelkemre furcsa érzés tör.
Utam végéhez közeledem,
bár elmúlás, lehet a semmi vár,
megnyugvás is... a végső.
(2006)
Életünk legkönyörtelenebb útitársa az idő…
Az elmúlás kérlelhetetlensége születésünk pillanatától fogva ott lappang az általunk taposott út porában. Pillanat pillanatra röppen, ám ez a folyamat számunkra földi életeinkben véges, és az út vége sokunknak homályos és sötét.
Rá tudunk-e jönni életünk során, hogy az élni tudást az is jelenti, hogy a lehetőségeinket legszélesebb körben aknázzuk ki, az elmúlás tudatát úgy fogadva el, hogy minél kevesebb el nem végzett feladatunkat hagyjuk hátra szeretteinknek.
Újra Pacsmagon vagyok. „Tanítványaimmal” és egyben barátaimmal egy kora tavaszi, hosszú hétvégén.
Akár társasággal, akár egyedül jövök, ez az a hely, ahol kiszakadva a város zakatolásából, lelkem igazi megnyugvásra lel, és az elmém is le tud látni a mélyére. Nem csak a gondolataimat tudom ilyenkor elrendezni, hanem a legmélyebb, sokszor magam előtt titkolt érzésekkel is szembesülni tudok. Sokszor nem akarok, sokszor félek is tőlük, mégis, a hely nyugalma annyira elcsendesít mindent körülöttem, hogy akár akarom, akár nem meghallom az odabent dúló vihart. A tiszta valóság, a lemeztelenített élet vesz körül. Ez néha elvesz belőlem valamit, de valamit mindig ad is helyette. A miértek hogyanjának az energiacseréje itt tökéletesen működik.
Újabb nehéz időszakon vagyok túl. Nem, nem alkotói válságról van szó, érzelmiekről, és ebben az egyetlen jó az, hogy ezek a problémák legalább a képek születésére jótékony hatással vannak. Jók készülnek, bár sötét hangulatúak, és így érzelmi életemre is utalnak. Bolyongok az elveszettnek hitt boldogság nyomában, miközben hamis fényekben derengő, látszatörömök csalfa ragyogásában vélem megtalálni azt. Az út, amit járok fárasztó és lélekölő, és ez alapvetően befolyásolja a hangulatomat. Hiányzik az életemből a szerelem, hiányzik a szív titkolt mélyéről felém áradó meleg szó. Hiányzik, mint fáradt vándornak a pihenést nyújtó ágy.
A szeretethiány morózussá tesz, a barátok felől érzékelhető, megértő törődés sem képes az űrt pótolni a bensőmben. Ez rajtuk csapódik le. Olyan kudarcokat nem tudok feldolgozni, amiket máskor észre sem veszek. Ezekből pedig konfliktusok keletkeznek. A társaság hangulatát az én rossz kedvem határozza meg. Ez álnokság tőlem, mert nem érdemlik meg, mégsem tudok, vagy nem akarok tenni ellene semmit. Aztán mégis tettem, mert érezve elviselhetetlenségemet, ki akartam szállni a csapatból. Végül a józan ész kerekedett felül bennem, ami ezekben az esetekben meglehetősen ritka. Azt hihettem, megtisztult fejjel, elsimult lélekkel vágok bele ebbe a túrába velük. A levegőben azonban kikerülhetetlenül ott lebegtek a saját érzelmi nyomoromból keletkező sötét fellegek.
Az út fotós szempontból sem az igazi. Nekem még akadnak fekete-fehérre témák, amit nem is bánok, sőt nagyon mély, őszinte örömmel tölt el, hogy az eltelt egy-két év során mekkora lelkesedéssel találtam vissza a régi, nagy szerelemhez. Még akkor is, ha sokan emiatt még sötétebbnek látnak.
(Tudom-e mi az igazi valóm? És akarom-e tudni…)
A többiek ellenben kínlódnak, nem igazán akad nekik olyan téma, amivel elégedettek lehetnének. Nem működnek a lesek, nincsenek igazán szép reggelek, nem fogy a film, nem telik a kártya. El is volnának, ha nem lennék befelé fordulva. Beszélgetnénk, kártyázhatnánk, közben ugratva egymást például, és azokon jókat nevetve. Hiszen nem feltétlen a fotózás az, amiért szeretünk idejárni, ha jó a kedv, sokszor az is elég. De ehhez kellenék én is, én viszont inkább félre vonulok a magam bajával, vagy egyedül kóborolok a terepen.
Eltelik, hamar elmúlik ez a hosszú hétvége. Csendesen, méreg, de jó kedv nélkül. Félek tőle, de úgy érzem, a barátság kezd átértékelődni. Az én helyem a társaságban. Megszűnőben az igény a vezető szerepem iránt. Ez jó is, de valaminek a vége is. Ki tudja megmondani, mi a jobb?
Az utolsó nap már többfelé szakadunk. Zoli esőt jelzett, és kiugrasztotta a sofőröket az autókkal, nehogy bent ragadjunk. Néhányan velük mentek még, visszafelé őzezni akartak. Kevesen maradtunk, és csak nézzük egymást nagy unottan. Zoli menti meg a helyzetet, és kimondja a pacsmagi szállóigét: No, nézzünk le a hatosra!
Nézzünk!
Nem tudom, akarok-e gépet vinni, de a megszokás győz. Hárman megyünk, rajtam és Zolin kívül még Nikó tart velünk. Sokat nem várok a lemeneteltől. Elég agyonfotózott az út és a végcél is. Az idő semmilyen, egybe borult, fénytelen, színtelen. Tényleg csak a megszokás és a kimozdulás igénye visz le. Lemaradok tőlük. Egy csapat fecske gyülekezik a vasúti átjáró után, a távvezetéken. Kilövöm rájuk a maradék fekete-fehér filmet, csak két kocka marad, azt a kanyarban eltűnők után küldöm. Érdekes kép lesz… Kacska, gazos cserjével szegett út. Az egészre düledező oszlopsor nehezedik és a szürke világítás. Két bizonytalan alak tűnik el az út végében a kanyarban, irányuk kifelé tart a képből. Az ilyenekkel nem igazán szoktak tudni mit kezdeni, mikor bemutatom nekik a feltöltő oldalon. Nem értik, nem tudnak véleményt alkotni, hallgatnak alatta.
El is fogy a film, már nem fűzök újat. Úgy is vége az útnak hamarosan. Azért még utánuk eredek, s ha akad valami, arra elég lesz a digitális kompakt. Azt veszem azonban észre, hogy nem nagyon akarom őket utolérni. Nem köt le úgysem, amiről beszélgetnek, nem folynék bele, elmorongok a magam gondolataival. Azok meg elég sötétek még mindig, minek fedjem el vele a mások derűjét. Csak nem találom magam. Nem is nézem a tájat, hogy lehet-e valami képnek való? Az egykedvű vidékben külsőm öregedését vélem felfedezni, és azt, hogy ez az állapot csak tovább erősödhet az évek múlásával. Gyanítom, hogy ez lehet mindennek az oka. Elvesztegetett évekbe kapaszkodom, de nem találok fogást, csak a körmeim szakadoznak be a nagy igyekezetben.
Ezek a gondolatok rágnak, és úgy érek le a Koppány-hídhoz, hogy egy csomó olyan hely mellett mentem el megállás nélkül, ahol pedig mindig elidőzöm, hátha akad valami. Zoliék már jönnek vissza a hatosról, és ki akarnak nézni az első stégig. Nem tartok velük, ma igazán semmi sem érdekel, csak az, hogy mielőbb jussak haza, majd a zene otthon, talán…
Lepakolom a szett táskát, és egy kicsit rákönyöklök a hídkorlátra a Tamási felé eső oldalon. Nézelődni van kedvem. Szemem eleinte a távolba réved, aztán megakad a folyón, és felém tartó folyását követve eljutok a híd alatt lévő zúgóig. A borult, de ugyanakkor szélmentes idő sima, kiegyenlített fényű tükörképet varázsolt a megtört vízfelületre. A fodrok az egészet körülölelő, nyitott könyvet formáznak, ami felett az én sziluettem látszódik, mintha a könyvet olvasnám. Óhatatlanul elmélázom.
Lábam alatt a folyó az idő. A megállíthatatlan, folyamatosan előre mutató és vivő mozgás. A könyvforma víztaraj együtt a körvonalammal, számomra most az én időm könyve. Ebben most tényleg olvasni igyekszem. A víz zaja monoton kántálásként hat. Mintha rám olvasna valami igét. Rontót, vagy gyógyítót, nem tudom megfejteni. A sodrás miatt a könyvforma képződés állandó mozgásban van, mintha gyenge szellő mozgatná egy valódi, nyitott könyv papírlapjait. Próbálok ezek mögé nézni, de csak a szurkos folyófenék tükröződik vissza. Valamit akkor is keresnem kell, ezt érzem. A világos és sötét részek találkozási ívének egy pontján úgy törik a fény, hogy egy kis részen egy szemet formáz. Szigorú, szúrós és vádló tekintet, amelyet még erősít is az, hogy csak egyet látni. Sötét erők egy szembe sűrített, lélekfagyasztó kisugárzását. Megborzongok, ahogy ráeszmélek a vélt üzenetre: A hosszabb múltban megtett út után jóval rövidebb az, ami még a jövőben rám vár. Életem lassan kijön majd abból a kanyarból, ami után már csak egy egyenes következik, és ennek a végén már ott vár rám az elmúlás…
Idő felett - Pacsmag, 2005. április (G2)
Megrázom magam, és kirángatom képzeletemet a jövőkutató, hideg, iszapos sötétségből. Vissza kell térnem a pillanathoz. A képet meg kell csinálni, nem elég a saját vizualitásom fényérzékeny részeibe exponálni. Az üzenetet azonban magammal viszem, legbelül, ahonnan akármikor előszedhetem. Sok a dolgom még, nem lehet az elmúláson mélázni, eljön, amikor itt az ideje, addig meg nem tétlenkedhetem. Meg kell hoznom néhány fontos döntést, hogy megvalósíthassam a legtöbbet a magam elé vázolt céljaimból. Megkönnyebbülten baktattam vissza a házhoz, ideje haza indulni!
2005. júliusában Pacsmagon lejegyzett vázlatok alapján 2008. június 25-én, Apám születésének 99. évfordulóján
Epilógus
Legutóbbi pacsmagi tartózkodásomkor Zotyóval a pénteki kiruccanás reggelén megálltunk ennél a hídnál, mint mindig. Akár ketten, vagy többen vagyunk, vagy én, egyedül. Hol képek miatt, hol meg csak belemerengve a vízbe, a gondolatokat hagyni együtt kavarogni a sodrással. Különös hatással van rám a Koppánynak ez a része.
Körülbelül ugyanazon a helyen álltunk, mint a fenti szövegben. Már nem néztem a híd alá, a zuhogóra. 12 év telt el azóta. Akkor 51 éves voltam, és nehezen fogadtam el az öregedés tényét. Mára megbékéltem vele. Elkönyveltem az idő megállíthatatlan múlását. Pedig sok jó ment tönkre emiatt. Egy különösen érzékenyen érintett, de már azon is túl vagyok. Megértettem, nincs értelme hadakozni az elkerülhetetlennel szemben. Csak menni előre, az idővel együtt. Ezeken töprengtem ott. Eszembe jutott az a sok idő, amit itt töltöttem, a sok gondolat és a sok élmény... és akkor határoztam el, hogy publikálom a fenti történetet.
Budapest, 2017. április 7.
Múltak és jelen - Pacsmag, 2017. március (5DMkII)