Minden bajom van…
Még bennem van az előző napok ezernyi nyűge. Városi életem amúgy is elég sűrű napjai az utóbbi héten szédületes módon pörögtek fel. Munkahelyem megszűnése, a gyors kocsi vásárlás, az ezekkel kapcsolatos, rakásnyi elintézni való, a velük járó bosszúság (miért ki nem húznak pénzt az ember zsebéből manapság egy autóvásárlás ürügyén?) nem tettek jót egyébként is lelakott idegeimnek.
Öreg, kipróbált Canonomat sem javították még meg, hamarjában kellett felhajtanom egy használható, de még megfizethető tartalékgépet, ha fotózni akarok az előttem álló hónapban. És nagyon is akarok! Meg pihenni, gondtalanul, csak a pillanatnak élve feloldódni a természetben, feledve munkát, várost, forgalmat, pénzügyeket és a buggyant hivatalnokokat.
Túl vagyok mindenen, hál’ Istennek, már a kocsiban ülök, csak a stressz elmúlása nincs még egyenes arányban a kilométerek fogyásával. Jó volna már felengedni! A forgalom azonban nem engedi. Zenével próbálkozom, de a kocsi „bugylibicska” magnója megeszik egy jó kazettámat, a rádiója meg szinte hallgathatatlan. Csak az agyrohasztó zenéket nyomó adók foghatók jól rajta. Marha jó!
Embertelen meleg van. Nem csak a ruha, a bőr is szinte leolvad rólam. A kocsiban főleg elviselhetetlen. És nem csak a meleg. Most már szinte minden, mint például a teherautók által kimélyített nyomtáv az aszfalton, ami ide-odadobálja az autót. Úgy érzem sohase lesz vége ennek az útnak. Ahova készülök, ahová az elmúlt évben mindig is vágytam, most elérhetetlenül messzinek tűnik a számomra, bármennyire is arrafelé tartok.
Dunaföldvár után, ahol lekanyarodtam a 61-es útra oldódni kezd bennem a feszültség. Jobb az út, forgalom szinte semmi. Már tudok figyelni a tájra. Szeretem ezeket a szelíd dombokat. Látszatra semmi különleges nincs bennük, de a puha réteket övező sötét erdők ellentmondása mindig sajátos izgalommal tölt el. Alsószentiván után, egy tetőre érve megpillantom a Simontornya feletti adótornyot. Még odébb van, de már odagondolok. Mekkora lehet a Sió, a Kapos az elmúlt hetek vízözönei nyomán? Mi lehet még arrébb? Cece után már látom. Elképesztő a csatorna vízszintje. Mellette, kétoldalt a rét tiszta víz. Fehérlik az egész, tele van sirállyal, de kócsagokat is felfedezek közöttük. Még jó, hogy szinte semmi forgalom, szemem inkább a madarakon, mint az úton.
Már kinn vannak a dinnyések (persze a pillék is), eszemben is van, hogy venni kéne a srácoknak, de semmi kedvem megállni. Nem a pénzt, az időt sajnálom. Egyre vidámabban robog velem a kocsi (pedig elég öreg legény), egyre derűsebben szemlélem a világot.
Simontornyán megint elkap a harctéri… Egy lámpás kereszteződés van csak Dunaföldvár és Tamási között. Itt, de még nem tudtam úgy jönni, hogy ne kaptam volna pirosat. Persze most is, ráadásul előttem egy öreg, rozzantra megrakott teherautó áll. Alig tud a zöldre elvánszorogni. Az első adandó alkalommal idegesen előzöm, még bent a városban. Végcélom közelsége eszeveszett húzóerő. A Sió-hídnál vetek egy gyors pillantást a csatornára. Folyóméretűre hízott, a messzebb elterülő rétek is mind-mind csupa víz.
Kiérve a városból felpillantok Kisszékely felé, a dombok fe-lett meghúzódó erdőre. Ott van-e az idén is az öreg békászó? Gondolataim elkalandoznak. Vörösben úszó, páratelt hajnalokról, agyonfotózott madarakról, tábortűz melletti iszogatásokról, beszélgetésekről, könnyed flörtökről ábrándozom.
Jobbról feltűnik a Kapos nagy, jobb kanyarja. Nézz csak oda! Tolnanémedin úgy jöttem keresztül, hogy észre se vettem. Hiába, amióta nem üzemel a házi serfőzde... Mindjárt Pincehelyen vagyok. Itt viszont meg kell állnom sört venni. Örülni fognak a rekesznek odakinn, meg különben is: a kocsiban valahol megbúvó, két Seguin cimkés lámpás mellé kell az olaj is. Magamra és a szertartásra is gondolva veszek egy hűtött üveggel is.
A vasúton átérve lepillantok a Kapos-lapályra. Úristen. Micsoda vizek vannak odalenn! Mi lehetett itt két héttel ezelőtt?
Nagyon közel vagyok, már látom az útról is a dombokat, amiken évek óta nyugtatom a szemem, ha le tudok vetődni. Még egy utolsó ereszkedés a völgybe és a kapaszkodó utáni tetőn már teszem is balra az indexet, ott a jól ismert földút. Szívem egyre örömtelibb ritmust dobol, lelkem dalra fakad, hamarosan megérkezem!
Megálló! Öv ki, lámpa lekacsolva, sör felbontva. Ez a szertartás. Nem lehet e nélkül erre az útra letérni annak, aki Pacsmagra igyekszik. Kinézek. Én dobtam ki az első „kupikot”. Egy hónap múlva lesz itt bőven.
Jó már az út. Ahogy elszáguldok az első, unalmas szakaszon (mennyire érdekessé és izzasztóvá tud válni egy eső után!) óriási porfelhőt kavarok. Nincs itt semmi a gabonán kívül, hacsak ki nem ugrik valami mesebak nagy ritkán a zöldségből. Még jó, itt lehet neki nyomni akár 60-80-nal is.
Elérem az elágazást, letérek a széles útról és kiérve a kukoricák mögül, a tetőről végre látom a számomra oly’ kedves tájat. Gyönyörű zölden, virágokkal színezetten terül el odalenn a Koppány-völgy. Messzebb, a túloldali dombok alatt ezüstkéken villan meg a VI-os tó tükre. Leereszkedve a rétre azonnal a természet sűrűjébe kerülök. Az út végén egy gólya álldigál, balra egy ölyv kap lomhán szárnyra. Jobbra egy katángon gébics hintázik, odébb egy nyúl porol el. Minden csupa virág. Üde, friss illatok töltik meg az addig benzinbűzben úszó kocsit. Bizseregni kezd az ujjam, megtelni a szívem…
Ahogy leérek a vasút mellé, átnézek a mocsaras rétekre. Döbbenten fedezem fel a víz nyomait. A töltésig minden szürkés-zöld méteres magasságban a víz által kihordott üledéktől. Félelmetes lehetett, sajnálom, hogy nem láthattam.
Rákanyarodom a végső irányra és örömömben elkezdem nyomkodni a dudát. Kibukkanok az utolsó dombhajlat mögül és végre megpillantom a távoli nyárfasor alatt meghúzódó épületeket. Újra, s talán még őrültebben dudálok. Már látom Zoli visszaforduló alakját, ahogy meghallja a zajt, amit csapok. Bekanyarodom a főépület mellé, és végre leállítom a motort. Mire kikászálódok Zoli már ott is van. Melegen üdvözöljük egymást, rég voltam lenn.
Megint eltelt egy év. Pacsmagi időszámításunk szerint nekünk az újév mindig júliusban, a madarásztábor nyitásakor kezdődik. Ami a két tábor között eltelik, az itt mind a ködös múltba vész. Csak az itt eltöltött pillanatok folyamatossága létezik a számomra, mintha mindig itt lettem volna. Jönnek sorban a többiek, Miklós, Antli Pisti, Szalás, Simon Gabi, Németh Jani. Poszi, meg a Bandi-gyerek is feltűnik. Mind örömmel üdvözölnek.
Elégedetten nézek szét (előkerül közben egy pálinkás üveg, valaki egy hideg sört is a kezembe nyom), sokat szépült az erdei iskola és a környezet. A garázs, amivel tavaly izzadtunk szépen bepucolva, fehérre meszelve. A csemeték, amiket Pisti barátom ültetett, meghálálva szerető gondoskodását szépen cseperednek. Mindenütt friss fű.
Felmegyünk a felsőházhoz. Sátorhelyem már elő van készítve. A szilvafák alá nagy tölgyfaasztal került masszív padokkal. Már látom, sok időt fogunk itt eltölteni a tájban és a benne élő természetben gyönyörködve. Az asztal meg sok ételt-italt és egyebet elbír. Nagyszerűen belátni az egész I-es tavat a hatalmas nádszigettel, az előtte úszó récékkel, posztoló kócsagokkal. A horizontot a kéken lebegő keszői dombsor zárja le, a nap fénye az előttük meghúzódó Regöly templomának tornyán törik tompán meg.
Segítség bőven akad, sátram szinte pillanatok alatt áll, már hozzák is a belevaló derékaljakat, költözhetek be. Jól eső érzések töltenek el, szép az élet! Szép hónap vár rám. A város, a gondok, a rohanás semmivé válik, szertefoszlik bennem. Légzésem, szívverésem lelassul, lelkem rohanó áradata, mint a folyó a tengerbe érve szétterül, megnyugszik és elvegyül. Otthonról jöttem el, most mégis úgy érzem, hazaértem…
Az alsóház a nyárfákkal, 2004 tavaszán
(Ezt a képet jó megérzéssel készítettem, hazautazásom után ki kellett vágni a fákat, balesetvédelmi okokból. Fájt értük a szívem, de legalább a G2 jóvoltából visszaidézhető a régmúlt évek egyik meghatározó látványa.)
1999 július/2004 január