Úgy két hónapja történt…
Egy pénteki estén hazaesve, szokásom szerint a fotelbe rogyva levettem a karórám és a szokott helyre tettem. Otthon nem hordok órát, legközelebb vasárnap hajnalban indultam neki, keresem az órát, de csak hűlt helyét leltem. Vakargattam a fejem, igyekeztem visszaemlékezni az eltelt időre. Nem túl nagynak mondható lakomat is felforgattam, nem esett-e le, vagy akármi. Az óra úgy eltűnt, mint a kámfor. Sajnáltam és sajnálom most is. Majd kilenc éves Casio volt a Titan szériából. Királykék számlapja szépen harmonizált a fémezüst tokkal és fémcsattal. A színeim…
Nem tudom, ki hogy van vele, óra nélkül félembernek érzem magam. A mobiltelefontól ezt nem tudom megszokni, hogy helyettesítse a karórát. Az csak egy pillantás és látom az időt, a telefont meg elő kell szedni, feloldani a billentyűzárat, macerás. Valahogy nem akartam órát venni. Nagybátyámtól volt ugyan egy ajándék órám, de elég bóvli, ormótlan, hivalkodó külcsínnel. Igazi bazári darab. A mondás szerint ugyebár a férfinak két ékszere van, a tolla és az órája. Akármit nem akartam felvenni.
Törtem a fejem, mert a karórátlan napok egyre jobban rám ültek, amikor bevillant valami. Apám órája. Távoztakor Anyám oda akarta adni nekem, de nem kellett. Volt órám, nem akartam felhúzatlanul őrizgetni. Így Anyám vette a kezére, félre téve azt, amit tőlem kapott, de ez nem zavart. A már odaadott ajándék elveszti a jelentőségét, csak addig érdekes az ajándékozónak, amíg odaadja és megkapja érte a meglepetés örömét. Aztán Anyám is elment, és rám maradt a két óra.
Besepertem őket a tartogatott emlékek közé, és ezzel letudtam a dolgot. Aztán három évvel ezelőtt felfordult velem a világ. Előbb otthonról költöztem ki egy új élet reményében. Ott megpróbáltam valami házi oltárfélét magamnak összehozni, de ezt nem engedte meg nekem az illető, csak azokat a holmikat, amik az ő ízlésével is találkoztak. A két kopott óra visszakerült a rejtett emlékek közé. Ekkor már tudnom kellett volna, hogy nem leszek itt hosszú életű, így is lett. Még két költözés és kikötöttem itt, Ürömön. Ez a hely azonban nem alkalmas házi oltárkodásra, így nem is kerültek elő rejtekükből.Lázas keresésbe kezdtem, és nem is kellett sokat, ott pihent a kezemben a Doxa. Érdekes volt az érzés, ami átjárt. Az eddig semmibe vett, csak emléknek tartott eszköz átváltozott valami mássá. Izgatottam húztam a lejárt szerkezeten egyet-kettőt, és lám, járni kezdett. Mintha mi sem történt volna, mintha nem lett volna az a 17 év tétlenség, ami Anyám halála óta eltelt. Felhúztam, átpörgettem, hogy a naptárt is helyesen mutassa. Fülemhez emeltem és hallgattam, ahogy vidáman és megnyugtató módon ketyeg. Nem tudom meddig, de hirtelen visszareppentem az időben az 50 évvel ezelőtti évekre.
Nagybátyám első külföldi hajós útja előtt megkérdezte Apámat, mit hozzon neki? Nagyra tartotta Apámat, azt hiszem így akarta a tudomására hozni. Apám egy Doxát kért, számára a svájci volt az óra, a Doxa. Ahol olyan hegyek vannak, mint Svájcban, csak jó órát tudnak összeigyeríteni… És meg is jött. Csillogott, villogott, nagyon szép volt és én nagyon irigykedtem. Apám meg büszkén viselte egészen ’88 végén bekövetkezett haláláig.
Nem tudom, mit kaptam Apámtól? És mit nem… A mai napig sem. Gyerekként féltem tőle, nem tiszteltem, féltem. Iszonyú kegyetlen tudott lenni, ha haragudott, én meg elégszer okot adtam rá. Fakanalak törtek el a hátsómon, de a nadrágszíj sem volt ritka. Nem is nagyon beszélt velünk, jobbára csak Anyámmal. Nem tehetett róla, megtépte az Élet. Aradon, ahol született és fiatalkorát élte nagyvilágon élt. Hegedűművészként vonósnégyesben muzsikált, benne volt a forgatagban. Az elszakítás azonban megosztotta a családjukat. Nagyanyám át akart jönni, nagyapám nem. Azt nem tudom, a gyerekek, Apám és a Húga, későbbi Keresztanyám mit akartak? Végül is a harmincas évek elején Budapestre költöztek, nagyapám nélkül. (Felső kép) Apám felhagyott a zenéléssel. Vaskereskedést tanult ki, lett egy saját boltja Óbudán, lakást is ott vett, majd meg is nősült. A fényképezéssel pótolta a zenélés áhitatát, ha ugyan lehetett… Aztán jött a háború. Nem sokat mesélt róla, biztos nem véletlenül. Az elsőt gyerekként érte meg Aradon, amit nem is a háború tépázott meg, inkább a háborút követő, Trianonig tartó időszak román vacakolásai. A második azonban beszippantotta. Először ’43-44 fordulóján jöhetett haza kicsit oldódni, itthon azonban a feleségét mással találta. Nesze neked oldódás! Aztán négy év orosz fogság után tért haza arra, hogy a házat, amiben a lakása volt porig bombázták, a boltját meg államosították. Ja, már Rákosi volt az úr. Nagyanyám is meghalt közben. Így Húgához költözött, majd onnan hamarosan egy tévházasságba, egy nála idősebb nővel. Azt hiszem, jobban örült neki, amikor meg tudott tőle szabadulni. Megint vissza Keresztanyámhoz, aztán megismerkedett Anyámmal, aki a Tripolisban húzta meg magát albérletben a Nővéremmel. Már útban voltam, amikor összeházasodtak a semmire, Apám továbbra is a Húgánál lakott, Anyám meg az albérletben. Egy éves lettem, mire saját lakást kaptak, de Apám végre révbe ért Anyám mellett.
Szóval, ilyen életút után lett az Apám, 44 évesen. Azt hiszem, csak Anyámat szerette, vagy csak felé tudta kimutatni az érzelmeit. Meg a zenét. Állandóan Bécset hallgatta, mert egész nap komolyzene ment. Később kapott egy táskarádiót, és ha tehette, bevonult a kisszobába. Emlékszem, mikor megvették a lemezjátszós rádiót a ’70-es évek elején. Csak a kisszobában, a mi szobánkban fért el. Én már nagy rockőrült voltam. Vettem is lemezeket, de csak lopva hallgathattam. A komolyzene meg szólt őrült hangosan, hogy hallja a nagyszobában. Persze, tudom, hogy ilyenkor ivódott belém annak a szeretete is. A generációs híd azonban túl széles volt, nehéz volt rajta a közelítés. A saját magnó, majd később a sztereó lemezjátszó aztán végképp elzárta az átkelés lehetőségét. Aztán jöttek azok a zenekarok, akik Bartókot, Stravinszkit tekintették példaképnek, egyesek meg Musszorszkit, Csajkovszkit, Bachot dolgoztak fel. Hoppá, elkezdtem érdeklődni ez iránt is. Persze, titokban, kifelé csak a rock látszódjék.
A fotózás is érdekesen alakult. Gyerekkoromban sikítófrászt kaptam, amikor be kellett öltöznünk és valami hülye helyszínen kellett tűrnünk Apám beállításait. Aztán mutattam valami érdeklődést a dolog iránt, elsősorban a 6x9-es Kodak boksz izgatott. Úgy 67 táján fűzhettem is bele egy filmet, és elvihettem magammal egy osztálykirándulásra. A haverok pokolgépnek nevezték el. Na ja, akkor már korszerűtlen volt. Ma meg már sajnálom, hogy elkerült a Flexaret érkezésével, szívesen elővenném. Izgalmasabb lenne, mint a Holga. Aztán kaptam egy Zenitet. Ez volt 72-ben. Innen mondhatom azt, hogy fotózok. Arra azonban hamar rájöttem, hogy Apám nem nagyon ért a dolog technikai részéhez. Volt egy fénymérője, ahhoz állított szorgalmasan. Amikor kérdeztem, miért azt az értéket állítja, amit, azt felelte, azt amelyikhez a mutató a legközelebb esik. Valamit már kezdtem kapisgálni, és az Istennek sem értettem meg, számára miért nem ugyan az az érték a 8/125, mint az 5,6/250? Volt is min veszekednünk. Cserébe nézhettük a számtalan diát a különféle túrákról. Őszintén, nagyon kevéstől voltam elájulva, még kezdőként is. Inkább a tájak, a városok fogtak meg, amerre járt. Aztán elszáguldottam mellette. Nem nagyon kaptam visszajelzést, mit is gondol ezekről. Amikor viszont átvettem a nagydíjat a Márciusi meséért – a Híradóban látott, mivel a nemzetközi pályázat és kiállítás akkor épp itt volt –, gratulált, és azt mondta: büszke vagyok rád, fiam. Nem sokszor dicsért, talán nem is adtam rá okot, de ez akkor valami földöntúli érzés volt. Ért annyit, ha nem többet, mint a valódi díj. Azt gondolom, egész addigi utamat summázta.
Nagyapaként egészen megváltozott. Jókat nevettek a fiammal együtt, igazán akkor láttam, hogy milyen apa lehetett volna, ha megfelelő korban, és nem ilyen életút után lesz az. Amikor elkerültem hazulról, egészen eltávolodtunk. Azt hiszem, nem is engem jött látogatni, inkább a feleségemet, akivel igazán jól kijöttek, később meg a fiam miatt. Mégis, amikor meghalt, nagy űr támadt bennem. A mai napig, 25 év távlatában is állandóan bennem él, sokkal inkább, mint Anyám. Egyszer azt találtam írni: Az apák ideje a távoztukkor jön el a fiak számára. Lehet, hogy ezzel csak én vagyok így?
Egy valami az, amit tudom, hogy Tőle kaptam. A természet szeretetét. A legtöbbször a közösen tett túrákra emlékszem vissza. Akkor az enyém volt, akkor éreztem, hogy a fia vagyok. Törődött velem, szólt hozzám, és nagyszerű helyeket mutatott meg. Hogy vártam a hétvégeket. Hiszem, hogy a mai napig miatta megyek el egy-egy útvonalra. Ezek a legszebb emlékeim vele és az önfeledten kacagó órák a fiammal bolondozva.
88-ban még együtt ünnepeltük nálunk a János napot, Karácsony után. Ült az asztalnál, nem sokat szólt, fiam is a Legóval volt elfoglalva. Hosszasan nézte a kezében a boros poharat. Ez az utolsó képem róla. Két nap múlva, éjjel, álmában érte a halál. Az ágya felett állva jelentettem ki, húsz évet adok az életemből, ha így halhatok meg. Szépen halt és azok ott fent tudták, hogy megérdemli. Csak jó életet élt…
Jól elkanyarodtam egy óra kapcsán. Kopott szíja el is szakadt, kapott egy újat, hasonlót a régihez, fekete bőrből. Emlékeztem, mit is mondott. Egy órát mindig nagyjából ugyanakkor kell felhúzni, és mindig ugyanannyit tekerni rajta, sosem teljesen felhúzva, mert az nem tesz jót a szerkezetnek. Nem tudom, honnan szedte ezt, talán egy órás mondhatta neki. Így minden este 8 és 9 között leteszem, és akkurátusan 12-t tekerek rajta. Két perccel előbbre állítom, mert annyi késést szed össze egy nap alatt. Emlékszem az első órámra, egy Cornavin volt, az ötöt sietett egy nap. Az eltűnt Casió egy év alatt szedett össze 5-10 másodpercet. Mégis, ez most pontosabbnak tűnik…
Várai Misi barátomnak is egy ilyesmi Doxája van, szintén apai hagyaték. Ő világosított fel, hogy a Doxa órák hátlapján van egy szám, aminek az első két számjegye a készítés évét jelzi. Gyorsan meg is néztem. Nagyon nehezen kivehetően, de látható volt a szám: 60. 1960-ban gyártották…
Van ebben valami sorsszerűség, még akkor is, ha ez mások számára nyakatekert összefüggés. 54-ben születtem, és ebben az évben vagyok 60 éves. Az óra 60-ban és 54 éves. Így találtunk egymásra.
Nem hiszek a véletlenekben…
Budapest, 2014. június 25.
Apám 105. születésnapján
Mobilfotó