Ez csak egy valóságon alapuló mese. Az állatok érzéseit, uram bocsá' gondolatait érintő részekre gondolok. Mellőz minden természettudományos, vagyis vadismereti alapot. Ahogy a valóságot a képeken is a magam elképzeléseihez szeretem igazítani, akként élek a történetben az "írói szabadsággal". Ha tehát bárki szakavatott olvasó helytelennek gondolja az őzcsaládokra vonatkozó soraimat, kérem, hunyjon jótékonyan felettük szemet! Köszönöm...
A hajnalpír első jelére a táj gyenge párafüggönyt kezdett magára húzni, mintegy előzetes védekezésül a majd egyre erősödő nap égető ereje ellen. Gyengén felszálló libegése szép hajnalt, nyugodt reggelt ígért. A keleti horizonton fokozatos izzásba kezdő bíbor pedig derűs, világos nappalt. A déltájékra már haragos-koszossá váló, a késő augusztusra jellemző, de már az ősz felé forduló zöldek a meleg fényektől és a friss pára hűvös, de lágy simogatásától most üdének hatottak. Még színesíti a hajnal hangulatát az ébredő madarak nappalt köszöntő éneke és a későnyári virágok puha illata. A természet e szimfóniájának ellenpontjaként feszült biztos alapként a már betakarított és beszántott, pihenő föld mélybarna színe és álmodó szaga. Szendergése majd az új életek megtermékenyítő magvainak sarjadásával ér véget, kísérő szerepe akkor erősödik fortissimóvá a finálé hatás kedvéért. De addig is sok egyéb harmóniának, patás lépteknek, szőrös mancsok surranásának, éles fogak rágásának, tollas szárnyak fuvolájának, szelek susogásának, eső locsogásának és hópelyhek neszezésének ad biztos zenei alapot.
Úton-útfélen - Baracs, 1986. augusztus (F-1N)
Kis őzcsapat töltötte a szántóföldön az éjszakát, amit a nagy pöfögő és zakatoló masinák kétszer is végigtaposták már. Előbb kivégezték a milliónyi, táncban aranyló kalászt, később másféle katonáik forgatták a föld sírjába azok maradványait. A visszamaradt halmokon azonban új, ki tudja honnan odakerült életek sarjadtak zsenge, zöld hajtásokba. Ezeket, meg a halottak megszáradt, sápadt könnyeit keresték, csipegették fel az őzek a rögök közül. A csapat két, gidás sutából, ezek tavaly előtti sutájából és kis bakocskájából, valamint az elmaradhatatlan matrónából állt. A gidácskák sután ugrándozva igyekeztek anyjuk közelében maradni és inkább az édes-meleg tejet adó emlők, mint sem a számukra még idegen földi teremtmények után kapkodni. A kis suta egyre csak a föld szélén kezdődő erdő felé figyelt. Az éj szárnyán titokzatos hangok jutottak el fülébe és azon keresztül nyiladozó érzékeibe. Vágytól remegő, hívó hangok, erre felelő gyengéd, de idegborzoló és kihívó válaszok. Agancsok csiszolásának, koccanásának zajai és különös, vérforraló illatok. A női mivoltában éppen csak most bimbózó suta ellenállhatatlanul meredt ezekre. Forró szenvedélyről és az új élet sarjadásának titkáról suttogtak érzékeinek. Megzavarodva nézegetett körül: a többiekre hogyan hat a későnyári szenvedély? A két anya szemmel láthatólag tudta miről van szó, de kicsinyeik teljes mértékben lefoglalták őket, így nem törődtek az erdőből jövő üzenetekkel. A kis suta visszaemlékezett az előző nyárra. Akkor még nem érintették meg a hangok, viszont nagyon bántotta, hogy anyja, a már akkor is velük bóklászó matrónára bízva őt vetette be magát az erdőbe, a hangok, illatok után. A matróna is élénkén figyelte az erdőt, szemében azonban kétféle érzés bujkált, a vágy és a felismerése annak, hogy már kiöregedett annak kergetéséből. Ez még morózusabbá tette egyébként is mogorva természetét, és azonnal visszaparancsolta őt a csapathoz, ha kicsit is eltávolodott az erdő felé. A kis bak, anyja testvérének a fia megpróbálta őt játékos kergetőzésbe vonni, de ő belül mélyen megvetve utasította vissza a számára ostobának és feleslegesnek tűnő, semmitmondó játékot. Unott legelészéssel igyekezett elvonni a figyelmét, de testének minden rezdülésével az erdő jeleit igyekezett magába fogadni. Laposan, a nagy, világos égi vándor ébredésének irányában megjelenő izzó színek jelezték a világosság eljövetelének az idejét. Lassan majd levonulnak a földről ők is, messzebb a hangoktól, ahol nyugalomban pihenve várják ki majd az új sötétség jelezte biztonságos nyíltra lépést.
Nyugtalan álomból riaszt karórám könyörtelen csipogása. Ébredni kéne! Nehezen térek magamhoz, előző este vendéglátóimmal, amolyan jó magyarosan ünnepeltük meg érkezésemet. Ízletes, de nehéz vidéki ételekkel, méregerős gyümölcspárlatokkal, kissé karcos, de a beszélgetés hangulatától kisimuló borokkal. Az est jóleső teltsége mostanra a gyomromban dúló háborúvá és a fejemben enyhe nyomássá változik. Nem nagyon akaródzik felkelnem, jó lenne még alvással nyugtatni a testem. Az ablakra pillantva azonban a szép reggel ígéretével nézek szembe. Úgy érzem, önmagam csapnám be, ha visszamenekülnék az ágy hívogató puhaságába. Tegnap autóval vittek körbe unokaöcsémék a baracsi területen, ahová végre csak rászántam magam, hogy hosszas unszolásuknak engedve lejövök. Szép és nagy területek ezek a Mezőföld szélén, a dunaújvárosi iparkörzet közelében. Paradicsom, ahol jól megfér egymás mellett a mezőgazdaság és a természet. Számtalan apróvad és őz került tegnap szemünk és objektívem elé. Az autóval való cserkelés során azonban arra is rá kellett döbbenjek, ha komolyan akarom venni a természetfotózást, előbb-utóbb nekem is jogosítványra, autóra lesz szükségem.
Úgy volt, hogy csak egy napra nézünk ki, de az élmények hatására még szerettem volna egy reggeli, gyalogos cserkelést is megpróbálni, másnap úgysincs semmi dolgom otthon. Unokaöcsém felajánlotta hétvégi, baracsi házát, aludjak meg benne, de nekik vissza kellett menniük "Dunaújba" (ahogy ők mondják), dolguk van másnap. Azért még lakomáztunk, iddogáltunk a ház készletéből, azután az estébe beszélgetve magunkat magamra hagytak.
Még elég nyomorultul érzem magam, a tegnapi jó hangulat most szedi a vámját testemen és hangulatomon. Borzasztó a szám íze. Moldova sorai jutnak az eszembe: "...úgy érezte, mintha egy huszárezred éjszakázott volna a szájában." Most értem, miről írt akkor. A kedvem viszont felderül a hasonlaton, így kikászálódom az ágyból, friss, hideg vízzel üdíteni arcom és lepénylesőm. Más ráér, nem bálba megyek, meg idő se nagyon van. Enni nem kívánok, de egy gyors kávéval igyekszem elcsitítani gyomrom hullámzását. Tavaly szoktam le a cigiről, de most mintha jól tudna esni, szerencsére a házban sincs.
Kis cuccot pakolok, inkább fekete-fehérben gondolkodom, azt fűzök az F-1-be, de elteszem az AE-1-t is, diára. Elég a 400-as tele, tartalékként pedig viszem a 28-85 zoomot és a polárt, hátha lesz valami tájnak való is. Ezek elférnek a Zsuzsa által varrott, jó nagy zsebű mellényben, a fekete-fehér gép a telével és a válltámasszal pedig kézben. A házhoz közeli faluvégnél előbb balra veszem az irányt, a temető mellett leballagok a terület alsóvégébe. Ott jobbra fordulva érem el a szemközti oldalon az erdő széle alatt végighúzódó földutat. Az jó 3 kilométer hosszan vezet egy nagy szántóterület mellett. Azon bármi adódhat így a kora hajnal és a reggel derekán.
A világító korong teteje már előbukkant a látóhatár mögül. Ez szokott lenni a jel, hogy levonuljanak a földek nyílt teréről az erdő rejtekébe, átvészelni a világossággal járó veszélyeket. A kis suta meglepetten figyelte a felnőtteket, miért nem adnak jelt az indulásra. A matróna egy mélyedésben feküdt, arcát az egyre magasabban járó, meleget adó fényforrás felé fordítva. A kisgidák tovább folytatták anyjuk oltalmában játékos kergetőzésnek gondolt botladozásukat. A bak lépett mellé, ingerkedőn böködte orrával a tomporát, játékra hívva őt, de ügyet se vetett rá, még annyira se, hogy elzavarja maga mellől, ahogy mostanában szokta. Egy kétlábút vélt látni, messze, kinn a föld szélén, az erdőhatár alatt. Mintha látta volna mozogni, élénken igyekezett szagot fogni, de a levegő szinte állt, egy kis zsenge szellőt érzett néha, de azt is mögülük. Újra az öregekre nézett, de semmi jelét nem látta annak, hogy gyanakodnának. Mire visszanézett a gyanús hely felé, végképp nem észlelt semmit, se gyanús mozgást, se gyanús alakot.
- Vajon hová lehetett - tűnődött magában?
De azt se sokáig, várakozó álláspontra helyezkedett, hamarosan úgyis bevonulnak az erdőbe.
Hirtelen a matróna pattant fel fektéből. A föld ellenkező oldaláról egy vörös sunyiképű poroszkált nemtörődöm módon feléjük. A gidák kicsit elszakadtak a csapattól a játék hevében. A sunyi is felfigyelt erre, érzékszervei átálltak az éjszakai csavargásból hazatérés laza ernyedtségéből a vadász felajzottságára. A matróna riasztására a két anya azonnal a sunyi és a két kicsi közé állt, mellső patáik fenyegető, kapáló mozdulataival igyekeztek, szemmel látható eredménnyel elriasztani a pillanatnyi veszélyt jelentő ragadozót. A sunyi okos lehet, gondolta a kis suta, biztos tudja, mennyire nem érdemes kikezdeni a kicsinyeiket védő anyákkal. Meg talán azt is, hogy az őzpata milyen gyilkos fegyver.
A sunyi eloldalgása után újra megérintette érzékeit az erdő titokzatos hangja. Az öregek és a kicsik még az események hatása alatt állhattak, vele egyáltalán nem törődtek. Ösztöneinek engedve önkéntelenül is elindult az erdő, a vágyódások hangjai felé.
A nap még nincs fenn, csak érkezésének örömtüzei nyílnak meg a keleti horizont alján. A közelgő ősz azonban belelopódzik a hajnalba, így, 20-a után bizony hűvösebbek a korai idők. Ennek ellenére ki vagyok melegedve, az út a föld átellenébe alattomos emelkedőt rejt. Meg vagyok izzadva, de ahogy megállok, hátamon és mellemen kicsit hideget érzek. Amíg kifújom magam, összehúzom felsőruhám zippzárját. Siethettem, ha így kivert a víz, le kell nyugtatnom ziháló tüdőm, nem tudnám megtartani a 400-ast. A zárt ruha alatt lassan visszamelegszik felsőtestem, fújtatásom is csillapul, megindulhatok az úton, a lehetséges témák felé.
A csend viszont meglepően nagy. Amilyen mozgás volt itt tegnap délután, azt hittem, nem győzőm majd filmmel. A természet azonban mozdulatlanul ünnepli a szép reggelre ébredő napot. Csak a harmat csillogásának vibrálása visz életet a tájba. Kezdem hiányolni a makrókészséget, mivel látok néhány szép témát. Bosszankodhatok, ha csak ez maradna mára fotózni, nincs hozzá cuccom. Egy dombhajlat mögül kibukkanva azonban őzcsapatot pillantok meg. Szerencsém van, nézésük irányából az erdő a hátterem, nem emelkedik ki alakom a látóhatárból. Messze vannak, a beszántott tarló középvonalában. Fedezékem nincs, ennyit már sejtek, hogy nem érdemes rájuk cserkelni, bár a szelem jó. A levegő szinte áll, az időnként lengedező szellő felőlük hozza a frissen bolygatott föld illatát. A mozgást azonban fenemód tudják érzékelni. Óvatosan elmegyek addig a pontig az úton, ahol a legközelebb lehetek hozzájuk. Az erősödő fény ugyan felém vág, de ruhám jól beleolvaszt az erdő hátterébe. Mégis, a hozzám legközelebb lévő állat nagyon figyel felém. Igyekszem mozdulatlan maradni. Egy pillanatra a többi felé néz, ezt kihasználva ülök gyorsan le a föld mellet húzódó, fél méter mély árok szélére. Ez jó hely, előttem alacsony, útszéli növényzet, felette van kilövésem, de jól rejtve is maradok.
Távcső híján a telés gép keresőjén keresztül figyelem őket. Időm van, ezek legalább itt vannak, valami majd csak történik. Két gida van a csapatban, azok esetlen, de kedvesen mulatságos, botladozó ugrándozását figyelem. Kissé csodálkozom, hogy ilyenkor még kinn vannak, ennyire nyíltan. A nap már a horizont felett mosolyog elégedetten váltva vörösből a sárga felé, de nekik ez már a levonulást kéne, hogy jelentse. Igaz, vasárnap van, a földet felhánytorgató gépek ma pihennek, vadászatnak meg nyoma sincs. Tegnap elég jól bírta a terület az autót is, nem lehetnek a környéken rabsicok se. Én nem bánom, legalább van mit látnom.
Kis idő múltán az eddig fekvő, láthatóan öreg suta hirtelen felpattan. Aha, veszem észre, egy róka baktat gondtalanul irányukba szemből, a számomra mindig mulatságos, elmélázó módján. Biztos jól kiduhajkodta magát az éjjel, tele a bele, nincs semmi gondja, csak hazajutni és egy jót durmolni. A két gida kicsit el van szakadva a csapattól, vörösképű haverom, biztos vagyok benne, hogy csak a játék kedvéért, vagy a zászló becsületéért, rájuk próbál. Jót derülök magamban, hogy a két anya és az öreg néne mekkora felhajtást csapva kergetik el. Tudhatnák, hogy nem kell komolyan venniük, bőven van a sunnyogónak annyi esze, hogy ne hagyja kilukasztatni a búráját az éles őzpatákkal. Játékosan billegetve a farkát veszi fel újra haza poroszkáló tempóját. Egy pillanatra visszanéz feléjük, tuti, hogy egy gúnyos grimaszt küld feléjük. Tőlem messze vált be az erdőbe, csak fejemet forgatva követem tekintetemmel, eszembe se jut pocsékolni rá a filmet. Visszafordulok arcommal a csapat felé. Az előbbi őz már megint felém mered. Vajon mit hallhat, érezhet? Én voltam-e figyelmetlen, vagy mögülem, az erdőből fog valami jelet? Nincs időm töprengeni, megindul, egyenesen felém.
A kis suta ellenállhatatlan elszántsággal lépdelt a lombok rejteke mögül hívogató világ felé. Már el is feledte, hogy arra felé vélte látni a furcsa kétlábút utoljára. Az erdőben zajló színjáték kisugárzása vonzotta, részese, megélője akart lenni. Testében érthetetlen vibrálások keltek életre, meleget, torokszorító izgalmat, valami megmagyarázhatatlan iránti vágyódást érzett. Ösztönei sugalmától vezérelve sejlett fel előtte: ez az út az élet megújításának csodája felé vezet. Ebben a ködben lebegve ért egyre közelebb az erdőt a földtől elválasztó úthoz. Bódulatából alig érzékelhető, villanásnyi ideig tartó mozgás józanította ki. Mozdulatlanná dermedt. Füleit hegyezve, orrának milliónyi receptorát fúrva a levegőbe igyekezett észlelni az esetlegesen rá leselkedő veszélyt. Ekkor a gyanús hely felől halk, de eddig nem hallott, idegen hangot észlelt, majd kisvártatva, valamivel hangosabb, hosszabb és még rémisztőbb másikat. A kétlábú! Jeges tőrként hasított belé a felismerés és vágyait száműzve rúgta el magát az inaiból nyerhető legnagyobb erővel. Eddigi útjára merőlegesen, hosszú ugrásokkal menekült, nem törődve semmivel, csak azzal, hogy legyen elég ereje és ideje minél előbb és messzebb jutni ettől a veszedelemtől. Ugortában még hallotta az egymást követő két hangot, de többször már nem, csak saját szívének rémült dobaját és erőfeszítésétől ziháló lélegzetét. Az erdőbe érve azonban mára is a továbbélés ígéretét kapta a természettől ajándékba.
Nagyon óvatosan emelem vissza a gépet a szemem elé. Felpillantok mögüle a napra, talán már elég magasan van ahhoz, hogy ne verjen bele a frontlencsébe. Ez a rajzomat is rontaná, de ha nem, az üveg csillanása idő előtt elriaszthatná az őzet. Szerencsére a Tokina napellenzője jó hosszú, megfelelően árnyékol. Az objektív és a gép is tiszta fekete, arcom mögöttük, biztos vagyok benne, hogy jó a rejtésem. Hangtalanul szitkozódva veszem észre, hogy mikor leültem, akkor mértem utoljára fényt, az ahhoz igazított expozíció van még beállítva. Ezzel viszont alaposan túllőném a negatívot. A rekeszt ráadásul nem változtathatom, a 1/60mp túl hosszú lenne mozgásra, ha azzal kéne lőnöm. Pedig azt könnyebb lenne észrevétlen átállítani, csak a távolsággyűrűről kéne hátrább húznom a kezem. Így viszont fel kell nyúlnom jobb kezemmel az időállító tárcsára. Áldom a keresőt, amiben minden értéket látok, nem kell kinyújtva nyakam, szemmel ellenőrizni. Az őz meg csak jön, mintha zsinóron húznák. Egyenesen felém. Kicsit eltérhetne tőlem balra, szép ellenfényben lenne, mikor átvált az árok felett. Kezdem bánni, hogy nem a színes van fenn a telén. Ez van, ezt kell megcsinálni! Olyan mindegy hogy a rossz expozíció, vagy a korai megugrás miatt nincs meg a kép. De meg nem is mindegy, inkább szaladjon lövés nélkül, mint sem egyen a fene a jó képet mutató, de használhatatlan negatív láttán. Óvatos mozdulattal állítom be a helyes értéket és teszem vissza ujjam a kioldó gombra. Ja! Meg is áll! Ráadásul így elég esetlenül fest a keresőben. Csak a fülei látványosak, ahogy átvilágítja a nap. Vékony teste a fekvő képen azonban elvész. Ha viszont megnyugszik, és tovább jön felém, át kell forgassak állóba, azután meg nézhetném a semmit. Durr! Odalövök neki, legalább ez legyen, s talán jó irányba is szalad! Kicsit kivárok a gomb felengedésével, a zár hangja kevésbé lehet zavaró, ha nem követi rögtön a winder vijjogása. Amikor azonban elengedem a felhúzást, az állat a rá jellemző reflexekkel és méltóságos kecsességgel ugrik meg. Bámulatos módon lábai nem igazán előre, hanem oldalra rúgják el. Az elugrás pillanatában teste még mindig az én nézési irányommal volt párhuzamos, de mire lábai elemelkednek a földről, már teljesen oldalról látszik. Kapásból lövök bele ebbe a pillanatba, és mire ismételhetnék az újbóli film felhúzás után, már az egésznek nincs is semmi értelme, csak hátsó fertályának villogó hullámzását és távolodását látom a mattüvegen.
Egyikük menekülésére persze a többi őz is elinall, jó messze tőlem, de már nem is érdekel. Ha meg van az a pillanat, amit a keresőben láttam egy villanásnyi időre a második expozíció előtt, akkor többet ez a nap már úgy sem adhat. Reménykedem, hogy minden a helyén van a képen, és éles is, hisz nem volt időm újra állítani. Ha nem nagyon került előbbre a mozdulattól az első képhez képest, akkor a többi már csak rajtam múlik a labormunka során. De az odébb lesz majd, a reggel meg még gyerek. Feltápászkodom, és indulok tovább az úton, mert valami azért még csak akad...
Elugrás - Baracs, 1986. augusztus (F-1N)
Epilógus
Akadt! Azon a reggelen fotóztam a dűlőutas nyúlsorozatot, délelőtt pedig, szépen polározható ég alatt egy kisebb földön a még aranyszínű, kint hagyott tarlót. A fekete-fehér sorozattal és a diával díjat is nyertem még abban az évben (először!!!) a Nimród országos pályázatán. Az Elugrás nem nyert semmit, "csak" kiállították, számomra ennek az útnak mégis ez a legkedvesebb képe.
2004. július, 2006. március