A nap nem rég kezdte meg szokásos égi vándorútját. Szelíd vörösen ébredt rá az alvó tájra, hamar levetkezve a felkelését követő tespedtséget, dolgára indult, egyre erősebb melegével osztva áldást híveinek.
A fácska elégedetten nyújtózkodott a már langyuló márciusi reggelen. Az éledő kikelet egyre jobban lüktetett ereiben. A bennük feszítő, frissült életnedvek már rügyeit duzzasztották. Csak pár nap, hogy kipattanjanak és hamarosan ő is, ugyan még lenge, de üde zöld, kikeletköszöntő ünneplőbe öltözhet. Az éjszakára ágacskáin megpihenő vándorénekesek is a közelgő megújulásról siseregtek elnyugvásuk előtt.
Éjszakai lakóit egy horgas csőrű vijjogó zavarta el alig a pirkadat után. Szerették ezt a helyet, de ő nem szerette ezeket. Csak az erőszakos elmúlást látta röptük végeztével. A nagy sík terület közepén azonban ő volt az egyetlen kilátóhely. Ezért keresték fel vadászataik során ágkoronácskájának tetejét.
Nem tudta, hogy kerülhetett ide? Talán valamely tollas levegőjáró pottyanthatta el, vagy egy vörös sunyi képű étlapmaradványából került oda? A kis mag mindenesetre elfogadta a nagy kihívást és a föld éltető erejéből táplálkozva cseperedésnek indult. Szerencséje volt. Nevelkedése alatt a nagy sík térség elhagyatott volt. Amire a kiegyenesedve járó kétlábúak ellepték a földet nagy, zörgő-csikorgó monstrumaikkal, már sudaradó csemetévé vált. A jövevények tisztelettudóan kerülték ki őt, ide-oda mozgó szörnyetegeik hátán kapaszkodva. Bár a földet iszonyúan felszaggatták, őt békén hagyták. De sokszor emlékezett még szorongással a rettegésre, amit átélt a furcsa lábú, félelmetes teremtmények féktelen tombolása közepette. Viszont csodálattal töltötte el a sebzett föld átalakulása. Már a fehér világ eljövetele előtt zsenge zöldbe fordult a színük. Töprengett is, mi lesz velük, ha eljön a nagy hidegek ideje? A hideg takaró elfoszlása után elkerekedve látta a zöldek újraéledését, majd szárba szökését és arany színbe váltását. Mintha korona nőtt volna a tetejükön, azt lengetve táncoltak a meleg szélben. Olyan jó volt elnéznie a hullámzó tömeget, ahogy élvezik az őket elringató, táncba csalogató erő zenéjét. De ekkor visszajöttek a rémisztő teremtmények, hátukon a kétlábúakkal és ő megint rettegett a saját életéért a millió karcsú táncos lemészárlása közben.
Visszaemlékezett arra az első kikeletre, melynek deréktáján ágai a levélruhák kiteljesedése után kicsiny, színes díszeket eresztettek. Hogy örültek ezeknek a parányi, zümmögő szőrös teremtmények. Amíg illatuk a levegőben szállt, sokuk döngte őt körül az ékszerekben csodálva magukat. Ezután érezte porcikáiban először az új élet születését. Szomorúan nézte díszeinek fokozatos fonnyadását, fogyását. A helyükön észrevehető változás azonban hamarosan kárpótolta. Különös remegés járta át, az életadás boldogsága. Egy reggelre piciny, zöld bogyókat látott a tönkrement díszek helyén. Őrült erővel táplálta magát a meleg évszak fényével. Gyökerei a lehető legmélyebbre kutattak a földben a neki és gyermekeinek tápláló erőt adó nedvekért. A meleg esőket bő kortyokban itta magába. Öröm járta át, ahogy a kis bogyók formát, méretet és színt kezdtek kapni.
A kétlábúak talán vadkörtének hívták volna...
Gyermekei egyre nehezebb erővel húzták ágait a föld felé. Ekkor madarak lepték el őket és a szeme láttára tépték megszépült fiai húsát. Látta sebzett testüket, elcsorgó nedveiket. A pusztulást. És nem tehetett semmit. A fán elholtak után a békén hagyottak is egy idő után fonnyadásnak indultak és követték földre hullott testvéreiket az örök enyészetbe. Fojtogató keserűség járta át a földre hullott ivadékok további haláltusáját látva. A testükből táplálkozó négylábúak, majd később a maradványok kiszáradása és megsemmisülése miatt.
Azóta sokszor járta végig változásait az őt körülvevő világ és ő is sokszor élte meg önmaga megsemmisülését. Hiába volt előbb ruhájának csodálatos színűvé válása. Az aranyló díszek lassan elszáradtak, majd a szél szomorú énekétől kísérve hulltak alá az elmúlásba. Ő pedig csupaszon adta meg magát az egyre hidegebb halálnak. A fehér világ eltakarodása után a történések megismétlődése azonban nyugtatóan hatott rá. Talán ezután mindig így lesz, reménykedett magában. Nincs örök enyészet, csak átmeneti, amit mindig a megújulás követ? Valami kapcsolat félét vélt felfedezni a saját sorsa és a világé között. Hiszen az aranyhajú táncosok is újra meg újra körülvették őt, amikor eljött az idejük. Hiába mindig a tomboló szörnysereg. Ki tudhatja, minek, mikor, mi a célja?
Az élet körforgásának állandó egyhangúsága mellé egy új vágy lopakodott belé. Ahogy ágai növekedtek, úgy kapaszkodott az égbe fokozódó erővel, vigye őt minél magasabbra. A nappali vándor az égen nagy hatással volt rá. Az éjit csendben szorongva szemlélte álmatlan éjszakáin, mozdulatlanul, ne zavarja hálóvendégei nyugalmát. Meleget nem adott, de annyi fényt igen, hogy felzavarja őt és láthatóvá tegye számára az éjjel együtt járó, veszélyt hozó árnyalakokat, földön és levegőben. De a nappal az más. Nyílt és őszinte, még ha néha kegyetlen is.
Olyan öröm volt szemlélni a fényben a létezés eseményeit. A nagy fülűek kikeleti játékait. Szüntelen rohangászó kergetőzéseiket. A nagyobbak felugrálásait, furcsa lábmozdulatú szembe fordulásaikat, amit ráadásul hátsó lábukra állva végeztek. Némelyikük egymásra ugrálásait, majd furcsa testmozgásukat. A karcsú, vékony négylábúak legelészéseit. A kicsik óvó védelmezését. A meleg időszak végén a fejdísznélküliek negédes hívódalát. Hallgatni a levegőjáró tollasok énekét, röptük csodálni. Még a vörös sunyi képű komikus mozdulatai is jókedvre tudták volna deríteni, csak ezek az ugrálások ne a kis szürke nép valamelyikének halálsírásával végződtek volna. Pedig ezek a kicsik néha az ő gyökereibe is bele-belekaptak, de ezt ilyenkor mindig elfeledte. Azt gondolta, az élet szépségeit az égi vándornak köszönheti. Azért akart magasabbra nőni. Minél előbb elérni, tovább tartani karjaiban.
Nyugtában érezte közelebbinek magához. Az ébredést szinte mindig finom páratakaró homályosította, ritkán látszott felkeltében erősnek. Ki tudja, mikkel mulattatta magát, amíg elvolt. Az elnyugvás öröme, vagy a várható éjszakai dorbézolás csalhatott piros-pozsgó vígságot a képére? Öröm volt ilyenkor ránézni. Jókedvét se palástolta semmi, ezért mindig nagyobbnak is tűnt. Ha az égből hulló víz, vagy a vaskos páratakarók mögé bújt, mindig azt hitte bűnös útra készül, azt leplezi. Ez mindig szomorúvá tette éjszakára és csak egy következő fényes reggel hozta vissza derűs hangulatát. De sokszor erre is mennyit kellett várnia. Ha azonban vöröslő őszinteségében búcsúzott el tőle, akkor boldog ölelésével akarta őt az útjára engedni. Ez a pillant kezdett el neki mindennél többet jelenteni. Tudta, ha magasabbra tör, előbb éri el és a pillanat is hosszabb lehet.
Ez a nap is ilyen ajándékot ígért neki. Vágyai megtestesítője fokozatosan nagyobbodva és veresedve szállt alá. Homályosan érzékelt néhány kétlábút. Egy szörnyen pöfögő, büdös, de nem olyan rémes és nagy szörnyeteggel érkeztek, mint a táncosok gyilkosai. Csodálkozott is. Azok egyedül egy akkora monstrumon, itt ezek, sokkal kisebben, de többen. Egyikük látszólagos izgatottsággal helyezett el egy furcsa, háromlábú, mozdulatlan lényt, amire talán valami őt fenyegető dolgot helyezett fel. A távolságot azonban megnyugtatónak érezte és ő inkább a nagy találkozásra készült. Reménye töretlen akarattal szállott alá időleges elmúlásának verme felé. Olyan szélesre tárta karjait, amilyenre csak bírta és képzelete körülölelte az életet, meleget és jövőt adó égi adományt. Megint elrebegte magában az ekkorra tartogatott fohászt:
"Köszönöm néked rám boruló ég, hogy meghallgatod szavam, és néha megadod nekem ezt az áldott pillanatot. Ha teheted, állítsd meg az időt! Ringatnám egy kicsit karjaimban az életet, a pillanat múló tünékenységénél egy gondolattal tovább..."
Horizont - Baracs, 1987. március (F-1N, Tokina 5,6/400, Fujichrome 100)
Az ima végére a pillanat is elmúlt. A horizont vörösből fakuló szomorúsága meghozta a fokozódó sötétet. A kétlábúak is odébb gurultak. Újabb vándorénekes had lepte meg éjszakára. Mozdulatlanná válva készült ő is az elnyugovásra. Hamarosan újjá születik az életet adó fény. Vándorára gondolt, aki hághat bárminő magasra, ha eljő az idő, alászáll úgy is, karjai közt megejteni rövid, de fényes búcsújukat. Ez a remény mindig átsegítette őt az éjszakán.
Epilógus
1986-os, sikeres baracsi tartózkodásomon felbuzdulva szerveztünk a következő év tavaszán egynapos kiruccanást ugyanide, Kovács Attilával és Berta Bélával. Az akkor már jól csengő nevű klubtársaimmal tervezett úttól én azért vártam sokat, mert reméltem, hogy elleshetek valamit az autóból való fotózás rejtelmeiből. Ők meg azért, mivel az előző év nagy pályázatán elég szép számmal szerepeltek az itt készült őz- és nyúlfotók a kiállításra válogatottakban, még egy díjazott sorozat is akadt köztük.
Keresztül-kasul autóztuk a terepet, lövöldöztünk a túl messze lévő őzekre, Attila le is rohant egy koszlott, valószínűleg beteg bakot. Fotóztuk, ahogy rémülten és a kórtól gyengén elfekszik, de soha, sehol nem mutattam a képeket, talán ki is dobáltam őket, annyira kiábrándítóak voltak. Nyulakat sípoltunk, csekély szerencsével. Tájra se volt igazán jó nap, még kopár volt minden, aminek sivárságát a fakó fény csak felerősítette.
Ezt az egy képet hoztam haza...
2004. március 14-16. Epilógus: 2005. november 25.