A szem a lélek tükre, mondják sokan, és így is igaz. A szemben ott van a lélek kitárulkozása, vagy bezárkózása. A nyílt tekintet őszinte gondolatokat, nyílt érzelmeket sugároz. Aki titkolózik, kerüli a szemkontaktust. Az öröm és a bánat pedig fényesítheti, vagy elhomályosíthatja a szemet. Nem véletlen az, hogy a portré fotográfus mindig a szemet kutatja. És az sem, hogy elrontott a portré, ha a szem nem éles. Ha belenézhetünk valaki szemébe, és nyíltan tekinthetünk annak a mélyébe, megláthatjuk, hogy a mi szemünk nyíltsága, vagy hunyorgó titkolózása miként hat a másikra. A szem tehát nem csak a saját lélek, hanem értelemszerűen a beletekintő tükre is, egymásra vetülve.
Az ablak ugyanígy az életé. Átláthatósága vagy éppen nyitottsága egyfajta átjáró a személyes élettér és a környezet között. Egy csukott ablak nem feltétlen elzárkózás a világ elől, annak, aki a szobából tekint kifelé, és egy földszinti, nyitott sem feltétlen kitárulkozás. Egy ablak, ezernyi titok és valóság, ezernyi képi lehetőség. Valós történeket rejthet előlünk, de ezernyi mesét láthatunk belé. Ezek elevenedhetnek meg képzeletünkben egy-egy sajátos formájú, tükröződésű, netán törésű üvegűre rácsodálkozva. Nem csak attól, amit takar, vagy megmutat, hanem amit elrejt, vagy visszatükröz. Egy sajátos keretű tükör a világra, amiben a valóság a legkülönfélébb elváltozásokkal van együtt jelen. Talán ezért olyan fontos téma sok fotográfus életében.
- - -
Csatangolsz egy kisváros régi negyedében. Évszázados, szűk utcák fényesre kopott kövein. Cipőd kopogását fakó, mállott, mégis finoman szép falak verik vissza. A mából teszel utazást a tegnapba, lépéseid nem a jövő felé visznek, hanem a múltba kalandoztatják gondolataidat és vizuális érzékelésedet. És ezeken keresztül egy sajátos világba, ami immáron csak a tiéd. Elszakadsz a valós dimenziótól, és egy olyan térben találod magadat, amiben a dolgok viszonya egymáshoz csak számodra jelenti azt, ami. A hozzád hasonló csámborgók megszűnnek az észlelésed számára. Kívülállók, betolakodók. Csak azokat látod, akiket részeivé akarsz tenni az eléd táruló hangulatnak. A kapualj alól kilépő, kutyájával sétálni induló ifjú hölgy talán hozzád indul egy előző életedben egy közös sétára. Amott egy szatyrával hazatérő öreg néni valamikor a te nagymamád lehetett. A templom felé igyekvő, reverendás embert is ismerősnek véled... A kis téren, a padon egymást önfeledten ölelgető szerelmesek egyike is te szeretnél lenni. Minden, amit látsz a sajátodként, a magad által már megélt, vagy megélni vágyott pillanatként kezd funkcionálni, mert mindent a saját élményedként kívánsz itt és most átérezni. A deja vu most új értelmet nyer a számodra. A képek az emlékezetedbe exponálódnak bele és egyben onnan hívódnak elő, egyszerre.
Megint - mint általában - elbűvölnek az ablakok. Különösen az ilyen ódon környezetben élők. Élőknek gondolod őket, hiszen egyfelől a mögötte lakók, másfelől a kívülállók rezgései életre keltik bennük a világ sajátos láttatásának lehetőségét. A földszinti, nyitottakba óvatosan bepillantasz. Nem akarod megsérteni a bent lévők intim szféráját, csupán kíváncsi vagy, miért lehet nyitva? Szellőztetnek, vagy szemlélődnek? Keresed a szobák hangulatában az utcáét, s az utcában a szobákét. A szobák emberéét az emberek utcájából nézve. Az egyikből halk kamaramuzsika szűrődik ki. Talán Brahms? Az érzelmes, ám ugyanakkor nagyon is intim melódiák arra utalnak. A cselló és a zongora harmóniája a kissé sötét utcák feletti derülő éggel teljesedik közös vizuális és fonetikus élménnyé. A harmónia lelkeden is elhatalmasodik. Fel tudsz oldódni ebben a közegben. A szemeddel lopva végig kutatod. A berakásos szekrény, és a nehéz, aranykeretes festmény eléd rajzolja a szoba, egyébként nem látható lakóját. Tisztes, becsületes munkában megöregedett urat képzelsz magad elé. Ha belátnál az asztalra, egy kinyitva letett könyvet találnál. Olvasója egy kávéért vagy teáért mehetett ki a szobából.
Odébb egy függöny libben a huzattól az utca felé. A pillanat rövid, de neked mégis végtelennek tűnő, mert a látványt lassított filmként pergeted vissza magadban. Sajnálod, hogy lemaradtál róla, és csak az emlékezeted memóriatárába rögzíthetted. Az ellenfényes utcában az átvilágított, kilibbenő függönyre épp akkor kapta oda a fejét egy szembe jövő, dekoratív hölgy. Mintha üzenetet vett volna az ablakon kiröppenő gondolattól, ami a függöny lengésétől vált üzenő szóvá.
Egy másikból edényzörgés, étkezés zajai szűrődnek ki. Órádra nézel: ni csak, kései ebéd, vagy korai vacsora? Egy üres söröző mellett nyíltabban szemléled a vendégnélküli bokszokat. Nem is kell becsuknod a szemed, hogy lásd a pár órával későbbi képeket. Az asztalokon világító gyertyák hangulatos félhomályában beszélgető, szórakozó embereket. Még a füstöt is látod, ami így nem is zavar, hisz hozzá tartozik a képhez.
A csukott ablakok görbe tükrök. Nem engedik a bent lévő világot megnyílni, de megmutathatják a való fonákját. Ódon keretben a szemközti modernebb épület struktúrája sejlik vissza. A tompa, sárga falú ház emeleti ablakában mélykék ég tükröződik. A függönyök sokfélesége, harmóniák és diszharmóniák. A bent élők lelkeinek kivetülései. Néhol a sötétítő is behúzva. Vajon TV-t néznek, amiatt van útban a fény? Vagy az intimitás legmagasabb foka nem győzte kivárni az éj jótékony leplét? De nem hallatszik ki semmi…
Ikerablakot látsz, egyszerű szögletesek. Mindkettőben, az ablaktáblák között muskátlik. Szemben velük, nagy felületű, felül ívelt ablak. Tükörképe kettétörik, így eredményezve a három egy új, izgalmas képet, szögletes és íves érdekes összhangját, amit a virágok természetes formája fűszerez. Olyan sokáig nézed, hogy elszégyelled magad leplezetlen bámulatodért. Érezni véled a függöny mögött meghúzódók rosszallását. Hiába, ők nem tudják, hogy nem őket bámulod. Kapkodva rögzíted a látványt emlékezeted jegyzetfüzetével, a fényképezőgépeddel.
Továbblépsz és fogadkozol magadban a tisztes szemlélődő státuszod megörzésére. Azonban egy még izgalmasabb tükör elé érsz. Már nem érdekel, hogy néznek-e belülről. A látvány annyira összetett, hogy nem lehet egy pillantással elintézni. A külső keret nagyon öreg, és nagyon lepusztult. Festéke napégetten repedezett, néhol mállik is. A gitt is töredezett. Szemmel láthatóan csak az épület jellege miatt lett meghagyva, hiszen mögötte modern, thermoüveges nyílászáró feszít. Közöttük egy lehetetlen színű edényben bohókás virágú kaktusz díszeleg. Önkéntelen mosolyra görbül a szád, de nem kineveted, a látvány összetett derűjének örülsz. Árva fallikus szimbólumként bámulja magát a belső üvegben, és töpreng színtelen, szellemképes tükrén. Vagy az a fele tényleg olyan? Csak kifelé látszik élénk színűnek? Elég, ha nekünk szép? Akik gondozzák, azoknak színtelenül is értékes?
(Kérdések, amikre miért is kapnánk választ? Olyan sokszor nem érzékeljük a dolgok igazi színét, olyan sokszor nem érezzük át a tapasztalások igazi tartalmát, olyan sokszor nem kutatjuk a gondolatok igazi mélységét. Olyan sokszor elégszünk meg a felszín hamis csillogásaival.)
Vajon a nap miatt került az ablakba, vagy a lakók nekünk akarják megmutatni, végül is mindegy… Természetes formáit további tükrözések ellensúlyozzák. A külső, feltehetően régi, rossz öntésű üvegben a szemközti két ház falainak találkozási vonala szinusz hullámúvá deformálódva töri tovább a mértani alakzatokat. Mögötte, a modern üvegen torzításmentesen vetül vissza a külső keret csonka keresztté magasztosult árnyrajza.
Aranyba forduló fények mellett fakókékek, előttük az élet reményteli színeivel. A sors ingatag hullámzása és a megingathatatlan hit között az elárvult, ám mégis fényben fürdő, reménytől duzzadó, élettől feszülő lélek…
Milyen jó, hogy van nálad fényképezőgép!
Groteszk tükör - Sopron, 2007. május (350D, EF 4/70-210)
A 2007 júliusában a FotóMozaikban megjelent cikk 2008. június 26-án bővített változata