A fülemüle pirkadat előtti fuvolájának muzsikájára ébredek. Még kicsit keverem ugyan az előző esti jókedv zajaival, a sörösdobozok pisszenéseivel, a borospoharak koccanásaival, a különféle hangmagasságok kacajaival. A fejemben maradt hangokat azonban szép lassan elnyomja a velem együtt eszmélő természet trillája. Ez az első hajnali ébredésem, mióta lejöttem nyári szabadságomra, Pacsmagra, hogy nem hallom Álomtündér visszacsalogató szirénénekét. Ahhoz sem érzek kedvet, hogy egy pálinka-sör egyveleg segítségével kergessem magam vissza az alvás jelentette időleges nemlétbe.
Minden pacsmagi lejövetelem a szüntelen alvással kezdődik. A kettő közötti időszak röpkeálmú éjszakáit pótolom itt. A hirtelen levegőváltozás, a végtelen nyugalom, no meg a mérhetetlen evés, ser, meg egyéb kedvez az álmok világának zavartalan és hosszas felfedezésének. Mindig el kell telnie pár napnak, amire a külvilág is elkezd érdekelni, hogy eszembe jusson, azért fényképezni is jöttem. Lassan kikászálódom tehát az ágyból. Lássuk, mit adhat a reggel!?
Felkapok valamit magamra, kiveszek egy hideg dobozt a hűtőből, csillapítsa csak az estéről visszamaradt háborgást a gyomromban. Közben Zoli is felkel. Bár még rá se néztem az órára, ez jelzi nekem, hogy jó időben vagyok. Együtt ülünk ki régi, jó szokásunk szerint a tölgyfaasztalhoz. Szeretem ezeket a nyári, kora hajnali közös csöndeket. Sok szó nem hagyja el a szánk, amit kell, úgyis látjuk. Amíg legurul a sör, a reggelt kémleljük, mire lehet számítani? Épp csak egy kicsit, szinte frissítőleg ható hideg van. Balra, a teleltető tavak irányában az ég már lassan, vékony pírral kezd elválni az anyaföldtől.
- Forgolódik a nap - gondolom -, neki is elege van a henyélésből.
Zoli, mintha kihallatszana a gondolatom, bólint egyet, pedig talán csak az induló napot köszönti. A ház mellett lenézve a tavak, a táj szép lassan, mint egy szemérmes hölgy, kezdik felfedni részleteikben rejlő bájaikat. A Koppány völgye felett kékesen vékony páracsík lebeg. Ez ígéretesnek tetszik. Lessátorhoz nincs kedvem, jó pár nap kell még, meg Zoli barátom erőszakos nógatása, hogy rászánjam magam az önsanyargatásra. Tájban, makróban azonban összejöhet valami. Ujjaim bizseregni kezdenek, s lábaim is éledni.
– Szép lesz a reggel – hallatszik ki belőlem.
– Szép bizony, komám - ad igazat nekem Zoli –, menj ki valahová!
– Úgy gondoltam – zárom le a diskurzust.
Gyorsan lehajtom a maradék, egyébként is egyre melegedőbb italt, összekapom magam és a felszerelést, beleugrom a gumicsizmába és eldobogok.
Mire leérek a sínekhez, ízületeim csikorgása is megszűnik. Derűs érdeklődéssel kukkantok át a „terciára”, hogyan is alakul ez a mai napkelte? A szélcsend nekem kedvez, a zsombékos és a nádas felett is ott illeg a hajnalokat titokzatossá varázsoló pára. Olyan, mint a nő, akin csak egy alig átlátszó hálóing van. Csak sejted a hívogató rejtelmeket, és ettől olyan torokszorítóan izgató. Közelebb lépek egy mácsonyához. Milliom apró, csillogó páragyöngybe öltözött az új reggel tiszteletére. Még nem éri az ékszereit majd egyre izzóbb vággyal lecsókoló fény, így nem sarkall fényképezésre, de ha időben jövök vissza, nem feledem.
Kinn az úton, a hátam mögött ekkor sietnek ki a madarászok a hálós stégekhez. Köszöntenek és valamelyik zsebéből egy lapos üveg is előkerül. Kortyintva üdvözöljük gyorsan a reggelt, majd továbbsietnek a dolgukra. Az enyém nem sietős, a harmatba öltözött világot vigyázza szemem, mi akadhat?
Elérem a jobbra lévő sásost. Bár ritkán kap reggel jó fényt, soha nem állom meg, hogy ne nézzek be, annyira szeretem a területnek ezt a részét. A méregzöld színű, hosszú, majdnem ujjnyi széles szállevelek egy irányba hajló tömege a sötét fáktól körülölelve mindig valami különös templomra emlékeztet. A fák oltára előtt tisztelgőn imádkozó hívekre. De most is csak a szememnek kedves, nem képre érett. 11 éve járok ide, talán két jó fotót sikerült itt csinálnom. Persze manapság nem is izgat, az élmény az elsődleges, a jó kép pedig a hab a tortán.
A Koppány-hídhoz érkezve elképesztő reggeli színjáték kezdődik. Úgy látszik, a nap nem elégült ki az alászállását kísérő tüzes fellángolásban. A harmatdíszbe, lenge párába öltözött világ újult erőre serkenti. Vágya, hogy magáévá tegye az ékszerekben, áttetsző fátylakban ingerkedő hetérákat, vereslő tűzben ölt alakot. Ahogy egyre magasabbra kúszik hevének létráján, úgy öleli körbe, szélesedő izzással a kitárulkozó világot. E szerelem további, a vörösből fennebb a vékony sárgába, majd kékbe, a kielégülésbe hamvadó kipárolgásokat emel a magasba. Mintha (önmaguk) szégyellenék szemérmetlen kedvüket, és az alá burkolóznának. Az ébredő világban lezajló bacchanália rám is átragad. Izgatottan cserélgetem az objektíveket, a gépeket, és legalább számomra visszatekinthetővé varázsolom a képrögzítés csodájával a látványt.
A nap vágya olyan gyorsan horgad le, amilyen hevesen kirobbant belőle. A fények a megszokottá válnak, csak némi vékony páralepel, a kihasználtan aléló, gyöngyeiket fokozatosan veszejtő növényvilág emlékeztet az imént lezajlott ölelkezésekre. Furcsán érzem magam, mint egy akaratlan leskelődő, aki véletlenül akad egy idegen szeretkező párra a természet lágy ölén. Hiába a képek, valami elégedetlenségfélét érzek.
Átmegyek a túloldalra, kinézni a hatos tóra. Semmi érdemleges errefelé. A véletlen megemelkedett vízszint elzavarta a gázló madarakat. Alig látni a kócsagok, gémek foltjait, csak messze, a mocsár körül, nem fényképezhető helyen. Récék, vöcskök se nagyon mozgolódnak a lesek elé tett kiülőknél. Ránézek a távcsővel a traverzra, az öreg sast se látom rajta gubbasztani. Lehet-e még e nyáron majd jól madarat fotózni itt?
Csalódottan pakolok össze. Ez a reggel már nem nagyon adhat képben többet. A pacsmagi világnak ez a része most egyre érdektelenebb. Későre is jár, az igazán szép fények már elmúltak. Ahogy erősödik a meleg, úgy szívódik fel a mikróvilágot meséssé varázsoló harmat. A nap kifakult izzással próbálja saját kielégültségének derűjét a tájra ráerőltetni. Ez finom zölddé varázsol mindent, amit még itt-ott belepnek a csatározásban elszaggatott fátylak. Az ötös tó stégéhez érve a látvány olyan megkapó, hogy nincs kedvem még visszamenni. Letelepedek a gátoldalba, kipihegem a reggeli megélést.
Most áldom magam, amiért eltettem egy sört a táskába, kifejezetten jólesik. A táj nyugodt, szél nem borzolja bőrét. Színei lágyak, finom párateltek. A tó túloldalán a domb szelíd kebelként nyújtózik az ég felé. Ágya nádszőnyegre terített páralepedő. Az ég nem tudja, mit kezdjen az ingerlő látvánnyal. Nap felőli oldala fokozatosan veszít hűvös kékségéből, fehéres izzásba váltva. Az egész látvány a rezzenéstelen tó felszínén tükröződik vissza. Én még zakatolok, lüktetek belül, ezért úgy érzem, nagy csend vesz körül. Csak az előttem lusta kéken himbálódzó etetőcsónak szemlélődik egykedvűen mocorogva. Szép lassan azonban csillapodik bennem a külső behatások, valamint a saját felindulásom összeütközéséből támadt lelki vihar. Egyre több hangot kezdek el hallani.
A tóra finom loccsanással pottyan vissza egy megzavart hal. A közelben felbukkan egy kisvöcsök, majd engem meglátva rémülten bukik vissza, sluttyanó hangot keltve a vízen. A magasban egy gém reccsen. Vajon engem kiabált, vagy az öreg sast látja valahol? Egy ölyv még magasabbról hallható éles kiáltása szegül ellenébe. Mögöttem, a Koppány felett egy elsuhanó jégmadár türkize csendül. Finoman támadó szellő simogatásra a nád is éledezik. Halk susogással válaszol a gyengéd ébresztésre. Csetereg már a nádirigó, vízityúk csippant, távolabb egy tücsökmadár ciripelve köszönti a reggelt egy bugára felkúszva, alant egy sikló surran a vízbe. A gyurgyalagok is megébredtek, egyre többnek hallom a számomra oly kedves, puhán gurgulázó hangját. De elérnek már hozzám a távoli major zajai is.
Szemem szüntelen az előttem elterülő, nem különleges, mégis a nyugalom összhangját árasztó látványon. Fülem egyre intenzívebben fogadja be az ébredező természet fokozatosan erősödő, sokszólamú énekkarát. És én mégis, még mindig csendet érzek. A látszólagos kakofónia harmóniája mögött meghallom a lelkemben egyre szélesebb békével elterülő csendet.
Újra elő kell vennem a fényképezőgépet…
A reggel csendje - Pacsmag, 2003. július (G2)
2004. március 11-14.