Szokásrabságok
Megfigyelted már magadon? Mész a metróból felfelé. Az aluljáró szintből kisebb mozgólépcsőn is felmehetsz. Ha látod, hogy működik, és lusta vagy lépcsőt mászni, felé veszed az utad. Ha viszont azt látod, hogy valaki rálépett előtted, ám nem indult el, ösztönösen a hagyományos lépcső felé indulsz. (Ha jelzik, hogy nem működik, nincs választásod.) És azt megfigyelted, ha gyanútlanul rálépsz az éppen álló lépcsőre és az nem indul el, ahogy szokott, milyen hülyén érzed magad egy pillanat alatt?
Úgy lépdelsz felfelé, hogy nem érzed magad biztonságban, minden mozdulatodat megfontolod, és bánod, hogy az első meglepetés után nem léptél vissza a másik felé. Ha az ingatagnak szokott talaj megállapodik, miért érezzük magunkat egyből kiszolgáltatottnak? És ha a szilárd lépcső indulna meg felfelé veled teljesen váratlanul? Hagynád-e magad sodortatni, vagy rémülten ugranál vissza a biztos talajra, még ha tudod, hogy sehová sem visz?
Az életben ugyanígy van. Ha olyan útra lépsz, amitől az várható, hogy visz magával, és mégsem úgy történik, elbizonytalanodsz. El kell indulnod a magad erejéből, de résen is kell lenned, ha mégis indul, hová visz, és hogyan? Ha meg a szilárdnak hitt talaj indul meg alattad? Vállalod-e a kihívást, hogy változtatnod kell, pedig az eredmény bizonytalan is lehet, vagy visszalépsz a szilárd alapokra, mert a szokásaid rabjaként inkább a melletted elsuhanó időt nézed a vélt, ám álságos biztonságból…
Lépcsőzetes fény - Budapest, 2006 (350D)
Nagylátószögön: 2010. május 13.
Néhány vélemény
vikING (Takács Zsolt)
Nagyon magvas gondolatok, azt hiszem ezt szinte mindenki érezheti úgy, mintha neki írtad volna.
Mácsai Ferenc
Ahogy korosodik az ember egyre több képet lát, és egyre ritkábban lát valami újszerűt. Olyan képet aminek látványa megfogja a szemlélőt. De ma jó napom van, mert látom a Lépcsőzetes fényedet, és nagyon tetszik.:)
jazza (Miskolczi Gábor)
húú--komolyan elgondolkodtattak soraid...
az alsó képed pedig remekmű...