Fények

Fények - Budapest, 2008. február (G9)

A fény az életünk, nekünk pedig ezentúl a festékünk a képeinken.
Mindenki a fényt keresi, bár néha el is bújunk előle. Ha úgy érezzük, hogy sötét fellegek borítják a lelkünket, nem veszünk tudomást a kinti fényről, sötétet teremtünk magunk körül is. Pedig a legsötétebb éjszakában is van egy gyenge fénypont a lelkünk mélyén, amihez csak le kell merészkednünk. Alá kell szállnunk önnön mélységeinkbe. Ez a kis fény újra látni taníthat bennünket. Rávilágíthat az önmagunkkal szemben elkövetett hibákra, és ez elvezethet bennünket újra a világosra. Másban, vagy a körülményekben keresni az okokat, hamis fények kergetése csupán. És a fényt nem a sötétben a legnehezebb megtalálni. Lélegző kövek c. írásom záró gondolatát had idézzem itt: A nap aranyát csak Isten fehér ragyogása árnyékolhatja be! A legvakítóbb fényözönben is van egy mindennél erősebb fénypont. Az Univerzum Teremtő Erejét megtestesítő istenség. A Világmindenség részei vagyunk. Ez a fény mindannyiunkban ott van. Ám leginkább akkor keressük, amikor sötét vesz körül bennünket. Ha fényben fürdünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, vagy nem is akarjuk észre venni. Pedig ilyenkor sokkal fontosabb. És ez nem a velünk született, vagy kifejlesztett képességeken múlik. Mostanában Harry Potteres időszakom van. Zárszóként innen idéznék: "Nem a képességeink határoznak meg bennünket, hanem a döntéseink".

Nagylátószögön: 2010. február