A bennünket körülvevő világ mindannyiunkra más hatással van. Annak ellenére, hogy pl. egyidejűleg többen érezhetjük ugyan annak a napnak a melegét. Ugyanazt a rigót halljuk énekelni, vagy villamost zörögni, stb. Az különböztet meg bennünket egymástól (többek között), hogy a külvilágból érkezett inger milyen hatást vált ki belőlünk. Amikor a körülöttünk lezajló, akár társadalmi, akár természeti, akár kulturális folyamat keltette érzelmi ingerek azzal az érzékeny bensővel találkoznak, amelyiket ez alkotásra – a külső világ és az indivídum egymásra hatásából generált önmegvalósításra – készteti, rendszerint az eredmény egy mű megszületése lesz. A fokozatok betartásával, ennek megfelelően szinte egy kalap alá lehet venni Schubert Pisztráng ötösét egy figyelemre méltó óvodás rajzzal, vagy Hannu Hautala csodálatos északi tájfotóival.

Gyermekkorom, szüleim természete a külvilág kétféle ingerével szemben tett különösen érzékennyé. Az egyik a hangok világa, a másik a vizualitás. Zenész nem lett belőlem, a hegedű és a dob közötti szöges ellentét egy sor konfliktus következtében elég korán kettétörte zenei "karrieremet". A zene élvezete azonban ma is egyik alapvető életélményem. (Zene közben látom a természetet, a természetben hallom a zenét.)
Apám zenész volt és szenvedélyes amatőrfotós, mindemellett rendszeres természetjáró is. A gyermekkor közös, általában csak kettesben tett kirándulásai, túrái, a szép egy fotós szemével láttatott megnyilvánulásai nagyon korán kialakították bennem a világ képeiben rejlő szépségekre való érzékenységet. A mai napig ez az a vezérmotívum, ami arra sarkall, hogy fényképezőgéppel a kezemben járjam a világot.

A kezdet ügyetlen, leginkább tréfaszámba vehető próbálkozásait hamar felváltotta a fotografikus ábrázolási módok technikáinak elsajátítása. A magam laborálta papírképeken, a vetített diákon szép lassan kezdtem felfedezni azt a világot, amit az exponálás pillanatában belül is látni véltem. Innen kezdve mertem képeimmel a külvilág elé lépni.
Pályázó fotósként sikereim döntő részét természetfotóimmal értem el, ezért természetfotósként ismer ma a "szakma". Pedig több mint húsz éves pályafutásomnak csak egy rövid (1987-94-ig tartó) szakasza az, amikor szinte csak a természetet fényképeztem.

Már sikeres fotósként, jó technika birtokában teljes energiával a természet felé fordultam, de azt bizony még nem ismertem. Ez a kezdeti természetfotós időszak eredményezte a legbensőségesebb fotókat, a nagy ismeretlenre való rácsodálkozást.
Arra azért hamar rájöttem, hogy eredményt, állathoz, madárhoz való közelkerülést csak a természeti folyamatok megismerése teszi lehetővé. Ez fajtavadászatot eredményezett, minél több begyűjtött fajt, akciót, publikálható képek tömkelegét.

Mára lelassultam, technikát is bővítettem. Belemerültem előbb a digitális képfeldolgozás, később a digitális fényképezés világába. Nagy élvezettel alkalmazom a modern technikát képi elgondolásaim megvalósítására. Mindent, ami elém kerül, fotózom, és a természetbe, mint a kezdetekkor, ma már leginkább csodálkozni és gyönyörködni járok.

---

Hitvallás helyett

A számtalan, példaképnek tekintett nagy előd közül Ansel Adams hihetetlen finom és szuggesztív tájfotói, valamint Robert Mapplethorpe ellentmondásossága, a felkavaró és vitákat kiváltó képei mellett érzékeny nőalakjai és egyedi virágfotói voltak rám nagy hatással.

Tényleges pályámat Nagygyörgy Sándor egyengette. A mai napig mesteremnek tartom, és az a képzőművészeti szemléletű természetábrázolás, ami rá oly jellemző volt mind ezideig példaértékű a számomra.
És nem mehetek Eifert János nevének említése mellett sem el. Sokoldalúsága, folyamatos megújulásai és kisérletező kedve nekem is mindig erőt ad az új témák és ábrázolási módok kereséséhez. Az utóbbi időben Dozvald János Barátom van hatással rám. Sajátos vizuális és még sajátosabb publicista világa őszinte témakeresésre és önmagamba nézésre ösztönöz.

Tisztelettel járva útjaikat igyekszem meglelni a magamét...