Általános iskolai, fizikai tanulmányaim során szembesültem először a felismeréssel, hogy egy atom szerkezete mennyire azonos egy naprendszerével. Azóta keringenek, ezt alapul véve az én gondolataim az körül, hogy az Univerzum nemcsak nagyságában, hanem kicsiségében is végtelen. Ezt persze számtalan nagyon komoly fejtegetésből származó elmélet igazolja is, nem is ezekkel kívánok konkurálni, csupán a magam gondolatmenetén keresztül mindenki elé tárni végtelen elméletemből is táplálkozó világlátásomat.
Csak abból tudok kiindulni, hogy a világ, amiben élünk, teremtetett. Hiszek az Univerzumot teremtő, azt összetartó, vezérlő és működtető Egyetlen és Megingathatatlan Erőben. Hiszek abban, hogy a világ természetalapúságának a törvényei a természetfelettiség misztikumából fogantak. És hiszek abban, hogy az ember ennek a teremtő erőnek a legmagasabb szintű kinyilatkoztatása. Ennek a képmására teremtettünk, mert az Univerzumot átfogó erő a szeretet, és akiben szeretet lakozik, abban az Isten lakozik, így azzal válik hasonlatossá. A szeretet által válunk istenivé, mert Isten is a szeretetben nyilatkoztatik ki a Mindenség számára.
Minden, ami az Univerzum része, egy sajátos, kicsiny világ. Ezekből a világokból épül fel az Egyetlen Világegyetem. A nagy egész, tehát számtalan kicsi összessége. Ezek a kicsi világok önálló világok, amik további alkotó elemekből, újabb és kisebb világokból rakódnak össze. És ezek számára az egész az, amelyikben ők léteznek. Hogy ez meddig terjed a számukra, azon múlik, milyen messzire képesek kitekinteni önmagukból. Ha az atommag számára elektronjainak a pályája jelenti saját létezésének a határát, akkor az ő Univerzuma az atom, amelyikben rezeg. Csak rajta múlik, hogy egy molekulának, vagy egy azon is túlterjedő világnak a részeként határozza meg a helyét. Saját világaink korlátait magunk szabjuk meg, a döntéseinkben reánk testált szabad akarat legnyilvánvalóbb bizonyítékaként. Ahhoz, hogy minél messzebbre tekinthessünk, azonban nem feltétlen magunkból kifelé, hanem sokkal inkább önmagunkban, saját belső világainkban kell elmélyülnünk. És így visszakanyarodunk a felvezetőben említett kettős kiterjedésű végtelenség egyik bizonyító tételéhez.
Minden ember eredendően számtalan, önmagában létező világ egésze. Jelenünk mellett múltunk, és a jövendőnk is egyben megtalálható. Nemcsak az erre az életre vonatkozók, hanem az összes eddigiek, és a még ránk várók is. Ha képesek vagyunk a megfelelő meditációs gyakorlatokkal ezekben a világainkban utazni, akkor nemcsak az emberi lélek hallhatatlanságával szembesülhetünk, hanem az ezt mozgásban tartó Univerzális Erővel is. A jelenünkön keresztül a jövőnkre vetülő és azt meghatározó múltunk áttekintő képessége teszi lehetővé számunkra, hogy önmagunkba fordulva és a lehető legmélyebbre jutva tekinthessünk minél messzebbre a bennünket kívülről körbe vevő Mindenségben. Ha kérdéseinkre válaszokat keresünk, nagy a valószínűsége annak, hogy előbb kapjuk meg önmagunkba tekintve azokat, mint az ég felé fordított szemeink segedelmével. Ahhoz, hogy mindent és mindenkit megismerhessünk, előbb önmagunkat kell megismernünk! Ahhoz, hogy mindent és mindenkit el tudjunk fogadni, előbb magunkat kell tudnunk elfogadni! És ahhoz, hogy mindent és mindenkit szerethessünk, előbb önmagunkat kell szeretnünk! Ha ide eljutottunk, akkor eljutottunk Isten és az Őt jelképező erők megismeréséhez, elfogadásához és szeretetéhez.
Az ember nemcsak teremtetett, hanem felruháztak bennünket a teremtés képességével is. Teljesen mindegy, hogy az ember kezéből, vagy képzeletéből kikerülő dolgok egyetemes értelemben mekkora értéket képviselnek egymáshoz képest, minden általunk teremtett hasznos, fontos, vagy csak egyszerűen a lélek szépülését, gazdagodását szolgáló alkotásunk az Egyetlen által teremtett Egyetlen Világ fontos és azt színesítő alkotó eleme. Az ember képzelete, alkotó elméje és gyakorlatiassága által válik a teremtés misztériumának részesévé. A végtelen teremtett világ az általunk létrehozottak összességéből válik eggyé. És ennek egyenrangú része ugyanúgy az egy kaptafára készült kaptafa, mint Leonardo Mona Lisa-ja, vagy az űrsikló. Mindben az ezeket létrehozó ember sajátos belső világai elevenednek meg, ekként is az egész részévé válva. A kézműves a mindennapi gyakorlatot szolgálja, a tudós az előre haladásért gondolkodik, a művész a lélek és a szellem felemelkedésének üdvéért alkot. Ám együtt mind azért a világért teljesítik rendeltetett hivatásukat, amiben léteznek, még akkor is, ha önmaguk határáig látnak csak el teremtő gyakorlatuk pillanataiban.
Egy ideje erősen kötődök egy emberhez és az otthonához, amelyikben él. A saját teremtett világában, amely a benne felépültnek a kifelé mutató hű tükre. Ez minden otthonra érvényes, hiszen a környezetnek, ahová elmenekülhetünk a társadalom elől a saját törvényeinkbe és intimitásunkba, olyannak kell lennie, amiben azért tudjuk megteremteni a nyugalmunkat, mert minden belőlünk építkezik. Ha egy ember beenged az otthonába, s nemcsak az előszobájáig, hanem odáig, hogy megemelgethesd a dísztárgyait, végig nézhess a könyvespolcán, átlapozhasd a CD gyűjteményét, beleülhess a kedvenc fotelébe, akkor önmagát nyitotta meg előtted. Ha a hálószobájába is, akkor a szerelmét is. A szeretett ember otthona ugyanolyan szentély, mint a teste, a gondolatai és a lelke. Az azt megillető tisztelettel, és szeretettel kell bennük létezni.
Ennek a lakásnak rengeteg olyan része van, amelyik önmagában jellemezheti azt, aki ebben a közegben él nap, mint nap. Ezért számtalan képi lehetőséget is rejt a számomra. Az egyik szoba ablakainak üvegei között feng-shui kristálygömbök függnek. A nagyméretű szoba, ami egy sajátos művészeti és életfilozófiai, valamint az azt oktató tevékenységnek ad otthont, önmagában is teli van spirituális töltéssel. A világosság előtt függő gömbök sajátos törésükkel különlegessé varázsolva engedik be a fényt a térbe, ahol sajátos, szivárványszínű pettyekkel rajzolják át a falakat, a parkettát, vagy a dísztárgyakat. A funkció működik, csak a jó és a szép energiák kerülhet be ebbe a térbe, ki pedig nem, a gömbök jóvoltából.
Nekem ezek akkor is izgalmasnak hatnak, amikor nem éri őket közvetlen fény. A tisztára csiszolt lapkákon átnézve, különleges világgá változik a szemközt lévő, nem feltétlen felemelő látvány. Ilyenkor én teremtek magamnak új világokat a meglévőkből, és bár nem kerülnek fényérzékeny anyagra, végül is azt az alkotói folyamatot játszom le az agyam vizuális tároló helyeinek számára, mint a fényképezéskor: a mindenki által ismert világból megteremtem a magam által elképzeltet. Nagyon sokáig kellett azonban arra várnom, hogy olyan helyzet alakuljon ki, amiből megszülethetik az a kép, ami megfelelően tudja egybefoglalni a gömbön innen és túl létező, ám ezen keresztül, az én vizuális képzeletemben egyesülő világokat.
Egy késő délutáni, őszi vihar után, a lemenő nap vörös színe által átlényegülő látvánnyal együtt jött el az alkalom. Kissé kétségbe estem, nem volt nálam fényképezőgép, de jött a mentő ötlet: a lakásban lévő, használaton kívüli, jó minőségű, bár már korszerűtlennek számító fényképezőgép. Ám ilyenkor nem szabad válogatni. Sok éves tapasztalatom, hogy a lehetőségek csak egyszer adatnak meg. Egy soha vissza nem térőnek vélhető képi helyzet adódásakor azzal kell dolgozni, amivel lehet. (Ha megtámadnak bennünket az utcán, és csak egy bádogpengéjű bugylibicska van a zsebünkben, akkor nem védekezünk?)
Teremtett világok - Ferencváros, 2007. szeptember (Olympus E-10)
Nagyon szeretem ezt a képemet. Annyi minden van benne. Annyiféle világ. Különböző méretűek egymással kölcsönhatásban. Az egészet összefogó és uraló, Isteni eredetű fény- és haragtónusokkal teremtett színvilág. A már létező részletei mögött az éppen teremtés alatt álló újat jelképező építő eszköz. A kinti világot sajátosan átszínező és átrajzoló, azt ekként magába foglaló kicsiny világ, ami ugyanakkor utal arra a szellemiségre, amivel a mögüle kitekintő a külvilágot értelmezi és befogadja. És mindezt keretezi az én belső világom, ami ebből az egész látványból igyekezett egy olyan darabot kimetszeni és úgy tálalni, hogy abban ezek mind benne lehessenek.
Ha ezt a képet nézegetem, óhatatlanul elindulnak bennem azok a gondolatmenetek, amikkel felvezettem ezt az írást. Úgy tekinthetek kifelé, hogy elég önmagamba mélyülve visszapergetni az alkotó folyamatot. Vizuális meditáció, amit azért is osztok meg másokkal, mert talán az általam teremtett képi világ megnyithatja a szemlélőben a saját, önmagában rejtező, titkos világokat is. Nemcsak önmaga számára...
2008. július 12.