Háttérben

Az 1987-es év kora tavasza és ősze a szarvasokról szólt. Szőcs Döncivel a Márciusi mese, majd egy hét múlva az új, sokkal téliesebbnek ható sorozat elkészülte után megéreztük Budakesziben a skótok által felkínált fotózási lehetőségeket. Tavasszal még vissza-visszanéztünk, csupán a terep további felderítése miatt, de ahogy elkezdték az állatok a szőrüket váltani, a bikák az agancsaikat is elhullajtani, inkább a virágok és a madarak után koslattunk. Majd ősszel, mondogattuk…

Már augusztus végén el kezdtünk kijárkálni. Figyeltük az állatok mozgását, meg azért is, hagy szokjanak! Ebből az időszakból sikerült egy-két jó hangulatú képet készítenem, de másért is megérte kijárkálni. Közben ugyanis a gondozókkal is jóban lettünk. Ez kapóra is jött, annak fejében, hogy elvégezzük helyettük az etetéseket megkaptuk azt a lehetőséget, hogy odaszórjuk a takarmányt, ahol nekünk a fotózási szempontból jó. A gímszarvas skóciai alfaja, hasonlóan a tőlünk északabbra, illetve nyugatabbra élő szarvasokhoz nem szeptemberben, hanem októberben bőgnek. Ez a hang ugyan elmarad a mi gímünk zengzetes orgonájától, inkább döngicsélésnek minősíthetjük, ez azonban a képen nem látszik, szerencsére. Szeptemberben ezért egy kicsit hűtlenek lettünk a karámon belül élőkhöz, és inkább gemenci rokonaikhoz látogattunk el néhányszor. Ha nem is nagyon fotózni, mert azt nem volt igazán könnyű már akkor sem, inkább a hangulatért és a fenséges koncertekért. Úton lenni meg egyébként is jó dolog.

Az októbert aztán szinte egyvégtében ott töltöttük. Olyan mennyiségű és minőségű anyagot sikerült összefényképeznünk, amiből ha nagyon kell, a mai napig tudok csemegézni. Több olyan sorozatom is készült, amik a következő év pályázatán díjakat hoztak el, néhány jól sikerült szóló képpel egyetemben. Munkaidőnk esetenkénti elcsúszása miatt néha külön mentünk ki, de mindig beszámoltunk egymásnak a fejleményekről, ha a másik legközelebb egyedül megy, tudja, mire készülhet. Egy ilyen alkalomkor született ez a képem, ami sikertelensége ellenére is az egyik kedvencem, és mindig tovább gondolkodásra késztet. Ezt az élményemet, ezeket a gondolataimat osztanám meg most Önökkel, Kedves Olvasóim.

Még nem volt autóm, így mindig korábban kellett indulnom, ha egyedül mentem, hogy a reggeli, szép fényekre kiérjek. Szerencsére, hétköznapokon kifelé mindig kevesen voltak a piros 22-es buszon, így kényelmesen lehetett megtenni a viszonylag hosszabb utat. Szeretem ezeket a reggeli, álmatag utazásokat. Az olyan közlekedési eszközökön, amit nem nekünk kell irányítani mindig van lehetőség az önfeledt elbámélódásra. A jármű motorjának monoton duruzsolása kellemesen andalító háttérzene az ablakon kívül zajló színjátéknak. Ilyenkor ősszel különös hangulata van az ébredő városnak. A párák már mindennaposak, enyhe kék tónusban leplezik a még tompa fényekben játszó utcák, házak és terek mocskát. Nem is veszi észre az ember a szürkületben. A közvilágítás fénye ehhez szerencsére kevés. Csak a kékekkel képez szép színkontrasztot. Nézem a dolgukra igyekvő embereket, és igyekszem kitalálni, kinek mi lehet a célja? Talán azért szeretek ilyenkor jobban belemélyedni a városi képekbe, mert kiérve a természetbe sokkal erősebben érezhetem az elszakadást, a helykicserélődéséből fakadó hangulati váltás erősségét.

A Parkban kötelező érvénnyel előbb a karámok felé fordultam. Csak elsiettem előttük, de nem szeretem magamat megfosztani valami esetleg adódó, jó lehetőségtől. Ha nem tenném, és odakinn sem jönne semmi, rágnám magam, lehet, hogy a karámoknál lett volna valami. Nem volt, igyekezhettem hát hátra, a nap már nyújtogatta ki a fényeit a Széchenyi-hegy felett. Ez a reggel viszont nem adott sokat. A pára elillant - ha ugyan volt egyáltalán számottevő - a kelő nap által elűzött sötétséggel együtt. Kiszórtam az etetők feletti domb élre egy zsák kukoricát, de a semmitmondó fényben csak a vadakat nézegettem. A filmet nem nagyon kellett pocsékolnom. Jól is esett, az eltelt idő sok kint tartózkodása miatt elég keveset tudtam aludni mostanában. Sokszor jöttünk ki éjszakázás után, a reggel befejezett műszakot folytattuk itt. Fáradtnak éreztem magam. Azt terveztem, hogy kint maradok az estére, így, hogy a reggel nem igazán volt izgalmas, és napközben kialszom magam valami kellemes helyen. Ez az ötlet egészen feldobott.

Közben észrevettem, hogy az erős bika elég határozottan terelgeti az egyik tehenet. Hm, csak nem? - kérdeztem magamban. Már egy jó ideje jártunk ki, de még nem sikerült elkapnunk borítást. Kezdtem áldani magam, hogy kiszórtam reggel. A takarmány ott tartotta a teheneket, ezt az üzekedő kedvűt is. Óvatosan áthelyeztem a pozíciómat a megfelelő helyre. Sajnos, pont telibe világítja őket majd a nap, de ilyenkor, októberben már napközben sincsenek olyan kemény fények, mint nyáron. Meg különben is. Ha itt bejön, olyan méretben tölthetik ki a képet, ami kárpótol a szebb fényekért. Visszaemlékeztem a többiek beszámolóira a gímek párzási szokásairól. Hosszú terelgetés, körözés, majd amikor a tehén megáll, a bika hirtelen felugrása és a borítás, ami nagyon rövid ideig tart. Feszülten figyeltem. Szépen mozgott a felajzott hím a magát kellető tehén körül, de most nem arra figyeltem, hanem a hölgyeményre. Hopp, és lám, a bika már két lábon. Minden a helyén, egy pillanatra beborítja a hasával a tehén hátát és visszaegyenesedve már löki is ki maga alól. A winderem 2,5 felvételt tud készíteni 1 másodperc alatt. Két kockám lett. Egy a borításról, egy a kilökésről.

Borítás I-!!. - Budakeszi, 1987. október (F-1N, Tokina 5,6/400, AGFACHROME CT-21)

A jóleső nyugtázás után még kicsit maradtam, hátha nem elégednek meg ennyivel, de a tehén valamiért befejezettnek tekintette pillanatnyilag a szerelmi életét. Az idő is későre járt a nappal együtt, ami meg egyre magasabban. Elkezdtem sziesztázó helyet keresgélni, miközben a látottakon morfondíroztam. A természet rendszerén. A céltudatosságon, amivel az állatvilágban a szaporodást szabályozza. Minden a létfenntartást szolgálja. Ha a szarvasok násza ennyi ideig, tart, hát ennyi ideig. Meg van az oka, és biztos nem is bonyolódik az életük a társas viszonyokat megszépítő, ám ugyanakkor meg is nehezítő szexualitás miatt. Nincs szükségük hosszas előjátékra, tartalmas egybeolvadásra, megnyugtató beszélgetésre a végén. Ha ennyitől is létre jön a megtermékenyítés, akkor elég ennyi. Az állatvilág máshová összpontosítja az érzelmeit. Az ember nagy ajándékot kapott, hogy a teremtés földi szertartását nemcsak a továbbélés véget rendezzük, hanem a magunk puszta örömére, lelki üdvére, testi épülésére is, sőt elsősorban azért. Hiszen a nagycsaládosok is kevesebbszer szeretik egymást céltudatosan a gyerekekért, mint önmagukért. Az egészért viszont fizetnünk is kell, az emberi kapcsolatok szétzilálódásával a szexuális vonzerő gyengülésekor.

A területet keresztezte egy hosszú, de nem túl mély, lejtős árok. Annak a túloldalán ligetes erdő volt. Arra tartottam. A nap finoman odasüt, én meg az erdő és a rét találkozási vonalában kellemesen elheverészhetek. Mindenesetre előbb a kulináris igényeket elégítettem ki, a reggel elmúltát figyelmeztető mormolások jelezték a gyomrom felől. A hátizsákból aztán előkerült egy pokróc, azt elrendeztem, a hátamat is rá, a zsákot egy fának támasztottam, arra a fejemet, és átadtam magamat az időszakos enyészetnek. Szeretek a természetben elpihenni. Nemcsak azért mert igazán ott érezzük magunkat otthon, azaz jól, ahol aludni tudunk – nem véletlenül álomba zuhanva, például egy unalmas értekezleten, ellenkezőleg, tudatosan rákészülve -, hanem mert mindig különleges élményt ad. A természet sajátos közege veszi körbe az embert. Ma már tudom, hogy a madárdalban, a szellő susogó illatában, a fák leveleinek zúgásában, a nap éltető fényében, a föld meleg puhaságában testesülnek meg azok az ősi energiák, amikből mi is teremtettünk. Ha a természetben alszom el, akkor érzem, hogy az Univerzum része vagyok. Ritkán álmodom ilyenkor, a behatások még a tudatalattit is kikapcsolhatják, és legyen akármilyen rövid az elrévülésem, mindig frissen, kipihenten ébredek.

Egy bogár mászott a fülembe, arra ébredtem. Először nem is tudtam, hol vagyok? A nap jóval alantabb járt már, mint az öntudatom elvesztésekor. Rálestem az órámra, hm, benne vagyok jócskán a délutánban. Óvatosan eszmélve emeltem a fejem, mi a helyzet körülöttem? És rögtön vissza is ejtettem. Egy csapat tehén ejtőzött nem is olyan nagyon messze tőlem, az árok aljában. Megkapó kép. Előttem egy fénylő hangás, azon keresztül lestem őket. Nyugalmuk jóleső volt, teljes biztonságban érezték magukat, nem tudtak rólam. Jó volt a szelem, és valószínűleg nem is horkolhattam álmomban. A nyugalom így szül újabb nyugalmat. Szerencsére nem pakoltam össze a felszerelést. A gépen még ott a nagy tele és a válltámasz. Ellenőriztem az expozíciót, át is állítottam. Előbb azért töprengtem egy kicsit. A hangás túl közel van. Teljes rekesznyílást kell használnom, de szűkebbel se tudnám megfelelően élesen hozni a két képsíkot. Mi legyen éles? Az alapszabály ugye az, hogy mindig ami elől van, de sokszor lehet a kép hangulatát fokozni az előtérben erősen életlenül hagyott foltokkal. Ezek azonban túl kicsik, nem lennének hatásosak. Mindenképpen ezeket kell élesen hagynom, bár az állatok életlenek lesznek, de felismerhetőek maradnak. Ahogy állítgattam a keresőben a megfelelő kompozíciót, rájöttem, hogy a képnek pont így van meg a sajátos hangulata, sőt a belső tartalma is. Exponáltam, majd készítettem néhány biztonsági másolatot, és óvatosan visszaeresztettem magam, hagy maradjanak békében. Minek megzavarni őket. Jól is esett a közelükben lennem.

Háttérben - Budakeszi, 1987. október (F-1N, Tokina 5,6/400, AGFACHROME CT-21)

Nézegettem őket, és közben elindultak a gondolataim is. Mi, vadászok, természetbúvárok, természetfotósok hajtjuk a bikát, a szerelmes agancsos látványába és hangjába vagyunk belefeledkezve. A teheneket csak akkor vesszük észre, ha a bikák közelében vannak, de akkor is csak arra várunk, hogy történjen meg a dolog, mert még akkor is a bika a fontos. Az azonban - gondoljunk csak bele – a természet rendjében is csupán a megtermékenyítés szempontjából fontos. Itt aztán nincsen vezérbika, csak háremtartó. A rudlit nem a bika tartja össze. Nem is nagyon vannak benne, csak télen, amikor az ínség összeveri a csapatot. Egy öreg tehén az, amelyik a vezér szerepében áll a csapat előtt, és vezeti azt. A bikák szempontjából is a tehén a fontosabb, hiszen a fajfenntartás parancsoló ösztöne melléjük hajtja őket. Értük verekednek meg a természetes kiválasztódás rítusai szerint az erősek, az ő kegyeikért, az utódok nemzésének vágyában. Mi vajon miért nem keressük bennük a szép fotó lehetőségét? A vadász miért csak a húsáért lövi ki? A természetbúvár miért az utódnevelési szokásaira kíváncsi csak? Csupán azért, mert a természetben fordítva vannak a dolgok, mint az emberek világában? Teremtőnk az állatvilág hímjeit gazdagította díszes, figyelemfelkeltő, nászra hívő külsővel. A fajfennmaradást szolgáló nőstények szerényebb külsejükkel is megfelelnek a célnak? Ők a fontosabb láncszem ebben a gépezetben, rajtuk múlik az élet tovább vitelének a java. Az ő nászuk biztosított. Mindegyiké, amelyik megtermékenyíthető. A hímek viszont nem mind termékenyíthetnek. Ezért kell őket erővel és a szépséggel felruházni, hogy a legjobb és a legszebb vére folyjék tovább az utódokban. A szerepük azonban csak ennyi. A nőstények háttérszerepe látszólagos (általában mi, férfiak igyekszünk nekik kiosztani), és épp ezért igaz mindenhol, hogy nem feltétlen az van elől a sorban, aki szem előtt.

Szeretek észrevétlenül nők közelében lenni. Akaratlanul is úgy éreztem akkor magam, mintha emberi nők közelében lennék. A kép idilli volt. Szinte hallottam a csacsogásukat. Sajnáltam is, hogy nem tudok szarvasul, biztos sokat tudhatnék meg a bikák jó és rossz tulajdonságáról. A nők maguk között annyira őszinték, amennyire el tudják engedni magukat. Némely önmagától messzire nem látó férfitársamnak néha le kéne játszani egy-egy titokban felvett, nők között férfiakról elhangzó beszélgetést. Talán megváltozna a hozzáállásuk olyan irányban, ami a párkapcsolatok, és ezzel a társadalom javára is szolgálhatna. Az erősen patriarchális szemlélet sodorta a világot ide, ahol most tartunk. A férfieszményű társadalmi berendezkedés vagy erősen anyagelvű, vagy irányított ideológiájú. Messze elkanyarodott attól az ősi elvtől, ami a szellemet veszi alapul, ennek viszont a nők az elsődleges átörökítői, saját fajunk mellett. A női ösztön és megérzés a spirituális érzékelésből fakad, amire sokkal nyitottabbak. A férfiak kizárólagos vezető szerepe szépen lassan átalakul, és kiegyenlítődik a nőkben ösztönösen ott rejtőzőkkel. Nem vagyok a feminizmus híve, mert nevével ellentétben nem a női identitást helyezte előtérbe, hanem férfi gondolkodású nőket akart kreálni. A női öntudatnak vagyok a híve. Annak, hogy a nő is ember. Nemünk, mint ahogy időnk és terünk is csak itt a földön van. A kozmikus dimenziókban, a szellemi világban ezek megszűnnek. Lelkek vagyunk, akik meghatározott rendben leszületünk a földre itteni küldetésünk beteljesítésére. Az a szellem amelyik azonban mindannyink legmélyén vezérel bennünket azonos azzal, ahonnan jövünk, tehát mindannyinkban ugyan az. A férfi és a nő szerep csak a földi élet beteljesítése szempontjából választódik el, de a legmélyünkben azonosak vagyunk. Nincs teremtés koronája, a teremtés mind vagyunk, amiben egyforma súllyal veszünk részt. A jin-jang egységében úgy van jelen a férfi és a nő elkülönítve, hogy mind a kettőnek része a másikból egy kevés. Úgy lehet egész csak az egyik nem, ha megtalálja és megismeri a magában lakozó másikat. Ezzel tud igazán nyitottá válni felé. Férfi és nő csak akkor tud egy párkapcsolatban egységgé válni, ha mind a ketten magukénak érzik a bennük lakozó másikat. Mert csak így lehet rátalálni a mélyünkben lakozó egységre. Ebben a nők előbbre járnak. Mi férfiak, erre-arra hivatkozva kerüljük ezt az önmagunkba való alámerülést, és akkor érezzük magunkat férfinak, ha a nőt, akit állítólag szeretünk, és a társunknak tartunk a mi hátterünkben tudjuk tartani. Ez a szemlélet nem tudja tovább vinni a társadalmat, mert már a káosz felé sodródik. A Vízöntő korával a szakrális emberek kora tér vissza, és ebben a nőknek nagyon is előtérben vállalt szerepük lesz. Lassan kezdjünk ehhez a feladathoz felnövekedni! Ezzel mi férfiak is többek lehetünk, a világról nem is beszélve.

Megszólalt az első délutáni szerelmes dal. Lassan követte a többi is. A hölgyek lassan felkerekedtek a dolguk után. Amelyik érezte magában a sürgető vágyat az a hangok, akik már, vagy még nem, az ellenkező irányba indultak. Persze, én is inkább a bikák irányába oldalogtam. Hja, akkor volt még igazán mit tanulnom, és mára is maradt bőven. Egy élet tanulmányait csak a sírban fejezhetjük be.