Felületek
Témát keresve kóborlok az Óbudai-sziget északi csücskének aszályos partján. A szeptember végi, késő délután még kellemes meleggel áld a szép fényeken kívül is. A fák levelei még nem fordulnak az ősz színei felé, kevés köztük a sárgába hajladozó zöld. Nem igazán találom a képnek való snitteket.
Ahogy keresem a nézőpontokat, lekényszerülök egészen a víz mellé. A part nagy hosszban mutatkozik meg teljes valójában. Eső már rég áztatta, a folyó is állandó apadásban van. Nem tudom, milyen gyorsan szárítja fel a nap a frissen felszínre kerülő részeket, jó méteres sávban nedves csak a homok. A mélyebb gödrökben tócsák csillognak.
Nézem a szinte egyszínűvé meztelenedett partot és egyre több mindent mutat abból, ami általában láthatatlan, amikor rendes mennyiségben viszi a folyó útjára a vizet. Sok kacat, eldobált szemét, az urbanizáció ürüléke éktelenkedik a napvilágra kerülve. A legszembetűnőbb egy köztéri pad csupasz fémváza. Szánalmas, elszomorító, kiábrándító, megrendítő és felháborító is egyben. Mint az archív filmeken a fogoly- és haláltáborok kiéheztetett, szégyenérzetüket vesztett, csupasz emberroncsai.
Az egyre laposabban érkező, melegszínű fény finom csillogásokban szóródik szét a nedves homok szemcséin, feledtetve az összességében lehangoló látványt. Olyan szép formákat emel ki, mint a jól irányított lámpa a hamvas női test idomain. Szinte kedvem lenne megsimogatni. Melegét, rejteni akart lüktetését megérezni. A homok finom bőrét nyomok szabdalják, néhol egy-egy nagyobb követ körülölelve szakad meg folytonossága. A textúrák igen változatosak a szép fényben. Nézegetem a nyomokat. Madaraké. A nagyobbak sirályoké, a kisebbek talán billegető cankóké, vagy barázdabillegetőké. Néhol a tőkésrécék totyakos úszótalpainak nyomai is előbukkannak. Vajon mikor járhatnak erre? Biztos kora reggel, akkor nem zavarja őket senki. Eltűnődöm a part, talán megfejtett üzenetén…
Víz, föld és fény. Alapelemek, valamelyik mindig körülvesz bennünket. Kettejük nélkül nem létezik élet. Egyikük nélkül nincs elmúlás. Múlt és jelen egyesül ebben e szentháromságban. Az örök körforgás, ívének bármely pontja valaminek a kezdete és a vége is egyben. A nyomok az élet hieroglifái. A kövek az állhatatosságot, a megingathatatlan hitet jelképezik. A víz és a homok az állandó változást, az élet szüntelen tovább áramlását. A fény pedig a mindent éltető, szent energia.
Valami fehér villan a szemembe, tőlem nem messze. Közelebb lépek. Egy sirály elhullajtott tolla. Olyan helyzetben került a homokra, hogy látványa, a mellette fekvő kövek merevségének és saját finomságának, tiszta fehérségének kontrasztjával, s az őket összekötő homokfelülettel együtt minden szavamnál érthetőbben beszél. Csupán le kell fényképeznem.
Bennem pedig ma, az évek ködén visszatekintve, a megélt idő kapcsán gondolatok fogalmazódnak…
Ikrek repülése
Az életeink során bejárt utak megtapasztalásai sokban múlnak azon, hogy egyes szakaszain ki a társunk. Meghatározzák azok, akiket a vérségi kötelékek miatt hozzánk rendelt a sors. És azok még jobban, akiket mi választunk magunknak. Ez a mi döntésünk. A kényszerűségből mellénk szegődők nem jelentősek, magunk is túllépünk rajtuk.
Lelkünk útjának porában azok hagyják a legmélyebb nyomokat, akikkel a találkozás a sorsszerűséget hordozza magában. Az egypetéjű ikrek külső hasonlóságával szemben ezekben a találkozásokban a belső egyezés, a lelki ikerség a legjelentősebb összetartó erő. Ilyenkor a választási szándék sem egyoldalú. Az akarat közös. És ez nem csak az azonos belső energiák egyesülni szándékozó vonzása, hanem a külső, bennünket ismerő és óvó erők egymás felé taszítása is.
Szeretet. Barátságok és szerelmek. Az élet édes igenjeinek és keserű csalódásainak ízhalmaza. Ahhoz, hogy a szeretet ösvényén jól tájékozódhassunk, minden felajánlott és vágyott ízt meg kéne kóstolnunk. Némelyikkel el is kellene telnünk, nem számít, ha időlegesen meg is fekszi lelkünk emésztő képességét. Csak így nyerhetjük el a tapasztalásnak azt a képességét, hogy előre megérezhessük az égiek sugallatát: melyikbe kell, vagy nem is szabad belekóstolnunk.
Adni és kapni gyönyörűség. Mindkettőt akarni kell. Adni magunkért, és kapni a másikért. Az elfogadás mértékét a másik iránt érzett szeretet mélysége határozza meg. Az adás értékét önzetlenségünk. Ezáltal kerül kölcsönhatásba két ember egymás felé irányuló érzése. A félelem és a számítás nem fér bele se a baráti szeretetbe, se a szerelembe, mert az már kihasználás vagy birtoklás. A baráti szeretet elviseli a szerelem hiányát, igazi szerelem viszont nem lehet barátság nélkül. Megértés és elfogadás nélkül nem létezhet a szeretet.
Bármilyen érzés kapcsol össze két embert, alapja a lelki harmónia. Az energia hullámok azonos rezgése. Az aurák összeolvadásának revelációja. Az egymás felől érkező erők behatásai saját energiáinkat erősítik, nagyobb szellemi vagy érzelmi megnyilatkozást generálva, akár egymagunkban is. Azonban egybeolvadva, egymást támogatva, erőiket összekapcsolva hatványozott energiát képesek felszabadítani. Együttes megvalósító képességük sokszorosává lesz annak, amit egyedül érhetnének el.
Az egymásnak rendelt lelkek számtalan életükön keresztül elkísérik egymást. Kiteljesedésükhöz nem elég egy embernyi életidő. Az egymás felé irányuló felismerések, és az érzelmek széles skáláját kell közösen megtapasztalniuk ahhoz, hogy szembesülhessenek a mindenki iránt érezhető szeretet mélységével. Akkor lerázhatják az önzés béklyóit, és lelkük megüdvözülve nyílik meg az egyetemes szeretet világegyetemet behálózó ereje felé.
A szeretet harmóniája a lélek szabadságának elfogadása. Nem lehet szabad az a lélek, amelyik saját rabjaként kezeli a másikét. A szabad akaratból egymás mellett szárnyaló lelkek sötét vizek felett átívelő, viharos egeket legyőző, erőiket egyesítő és felszabadító szárnyalása: az ikrek repülése. Közös feloldódás, magasztos elszabadulás az univerzum rájuk kiszabott szegletéből a végtelen térbe. Az örök körforgás együtt megélt misztériuma.
A fény megérintése
A fény mennyei adományként sugárzó, éltető energia. Úgy hat a nyitott lélekre, miként a kánikulában meglibbenő, hűs szellő. Kalmárok rikácsolása közben a halkan suttanó, jó szó. Durva kezek szorítása után a simogató, puha kéz. Minél több kívülről érkező fény felé tárjuk ki lelkünk, annál erősebb lesz a bennünk világító belső. A fénnyel telt lélek sugárzik. Világító toronyként jelzi a helyes utat, vagy a menedéket a sötétben bolyongóknak.
Minden új utunk kezdetekor a sötétséget éljük meg először, az anyaméhtől való elszakadás keserves gyötrelmében. Első akaratunkkal már a fény felé törünk. A szerencsések és a végső útjaikat megjárók aztán fényben élik is le az életüket. Ők vannak kevesebben, s azok többen, kik szüntelen a fényt keresik életük során, de még a fényben fürdőknek sem árt tudniuk azt, a legnagyobb világosság előtt is ott lehet egy magányos, külön álló fénypont. Csak nem látszik, legalább is a szemünkkel nem. Ezek a fények csak a léleknek világítanak. A szeretet rejtett fényei. Ezért a sötétben fény nélkül is ragyognak. Melege a szívre vetve fényét, tisztítja a lelket.
Sötétben a fény ereje a többszörösének is tűnhet, ezért sokszor lehet hamis, vagy csupán nem nekünk meggyújtott. Ha nem ad meleget, hamar rájövünk tévedésünkre, viszont az egész gyenge, de nekünk élesztett, forrósággal tölthet el. Az igazi fény a nagy világosságban felfedezett világító, vagy a mély sötétben megbúvó, mégis megérzett szunnyadó. Mind a kettőt keresnünk kell. Ez az élet során bejárt út feladata. A fények megélésével lelkünk feltöltése. Annyi összegyűjtése, hogy a célhoz érve ne látszódjék belső fényünk sötétebbnek a mennyei fényözön előtt, hogy feloldódhassék benne.
A fény juttat el minket a szeretet megtapasztalásához. Nem elég rácsodálkoznunk tágra nyitott szemünkkel. Meg kell érintenünk. A lelkünkkel. Szélesre tárulkozva az őszintén befogadó előtt, hogy mi is befogadhassunk, őszintén. Egyedül bolyongva azért keressük, mert a társhoz vezető út jelzőfényét látjuk benne. Megérintésével egy vágyba, a megtalált hitbe akarunk kapaszkodni. Tévedtünk, ha olyannal folytatjuk az utat, aki nem vágyik a közös fény meglelésére, csupán a miénkben fürdőzik. És a mi önzésünk az, ha csak a másik fényében akarjuk elrejteni saját sötétségünk. Érintsd meg, vedd tenyeredbe, s emeld magasba, világítsa meg az egyedüli, helyes utat, s töltse be szomjazó lelked!
Akár egyedül, akár lelki ikrünkkel találjuk meg a lényünk sötét zugait betöltő fényt, megérintése, magunkba engedése megsemmisüléssel is járhat. Az addigi én bizonyos mértékű feladásával. Ahogy gyűlik bennünk a világító erő, úgy gyengül lelkünk sötétebb ereje. És mindig egy magasabb szint felé tehetünk egy újabb lépést. Ha már azzal, akit a sors rendelt mellénk, az egymás iránt érzett szerelem viharában, az önzetlen szeretet vitorlájával sodródhatunk az isteni szeretetnek a végtelen univerzum felett lebegő örökkévalóságába.
Lebegés
A legönfeledtebb emberi állapot. Ez irányú, állandó vágyunk ölt álmainkban testet, amikor szárnyak és gépi erő nélkül, önnön akaratunktól vezérelve lebegünk az égben. Amikor ráfekszünk a vízre, és testünket átengedjük az elemek játékának, ugyanezt az érzést keressük. Azt a zenét szeretjük, amelyet hallgatva, szemünk becsukva átléphetünk a meditatív érzékelések birodalmába, testünket súlytalannak érezve rugaszkodhatunk el átmenetileg a földi léttől. A valóság felett lebeghetünk lelki szárnyaink segítségével, gondolatainktól megszabadulva, érzéseinknek szentelve minden figyelmünket.
Szeretet. A legtisztább érzés. Az éterből fakad, isteni adományként, az emberben megnyilvánuló szent vágyként. Számtalan fokát járjuk meg, míg a mennyei seregek előtt tisztán megállhatunk. A tárgyak szeretetétől előbb önmagunk szeretetéig jutunk el. Önmagunktól eljuthatunk a nekünk kedves lény birtoklási vágyáig, amit tévesen érzünk szeretetnek, hisz még mindig csak magunkat szeretjük, a másik által elénk nyújtott tükörbe tekingetve. Lassan megtapasztalhatjuk az önzetlenséget. A lélek szabadságának tiszteletét, az igazi szeretni tudást. Amikor a másik kerül előtérbe, és azért engedünk magunkkal szemben, mert a másik szeretete kezd erősebbé válni. Ám ekkor még nem szeretünk mindenkit, csak önmagunkon keresztül azt a néhány, akár magunk, akár az égiek által kiválasztottat.
A társunkkal közösen megélt szeretet a legfontosabb lépcsőfok az univerzális szeretet erejének megtapasztalása felé. Amikor az önzetlen szerelemtől vezérelve a testeken keresztül egyesülnek a lelkek is, a mámor lebegésében elszakadhatunk önmagunktól, sejtjeink szétáradva kutathatják a mindenségbe szabadult valamennyi szeretetrészecskét. Elfogadva őket, hasonulva velük válhatunk részévé a mindent mozgató isteni szeretetnek. Szembesülhetünk azzal, hogy ez a szeretet ott lakozik minden élőlényben, és mi bizony arra születünk, hogy szeressünk, bárkit, és hogy bennünket is szeressenek.
És mindaddig levegőt lehel a Teremtő Erő a homokba, hogy új életre kelve a vizek örök körforgásán újra, meg újra szárnyra kelhessünk. Fények után kutassunk, hogy társra lelve megtaláljuk magunkat, s így végül elnyerhessük az örök lebegést a végtelen szeretet éltető fényétől bevilágított világmindenségben.
Sháminak - Shámitól - 2007. május-június
Epilógus
A fenti írás négy képéből kettő, az első és az utolsó készült az Óbudai-szigeten, 1986-ban. A két sirályos kép ugyanabban az évben, a budai rakpartokról, úgymond: gyakorlásképpen. A menetrendszerinti Találkozás a Természettel pályázatra válogattam a fekete-fehér képeket, akkor állt először össze előttem a sorozat, már akkor ezzel a fő- és alcímekkel. A négy kép, sorozatként itthon több pályázatot is megjárt, teljesen sikertelenül. 1988-ban az ORWO-PENTACON nemzetközi pályázaton, a természet kategóriában nyert 4. helyezést, amire büszkébb voltam, mint a Márciusi mese ugyanakkor, és ott elnyert I. helyezésére.
Majdnem 20 év kellett ahhoz, hogy a számomra a mai napig különös tartalommal bíró képek, fekete-fehér kiállításom kiegészítőjeként, a megnyitóra készült diaporámával együtt kerülhessenek a hazai közönség elé. És ennyi idő tapasztalatára volt szükségem, hogy a képek nekem megjelenített tartalmát szavakba is tudjam önteni, még ha talán kissé "dadogósra" is sikeredve...