Lélegző kövek

Kedvesem!

Nehezen tudtam elaludni. Éreztem, hogy nehéz szívvel maradsz magadra és ezzel - hidd el nekem - magam is így voltam. Az Örömtánc, aminek te és a tanítványaid a testetekkel, én és a benneteket csodáló és „kiszolgáló” férfiak, a dobjainkkal keltetett ritmusokkal együtt voltunk önfeledt részesei, egy először megtapasztalt magasságba vitt bennünket. Most érezhettük egymást meg igazán a dobom lüktetésén és a tested hullámzásán keresztül. Lehet ezt még tovább is fokozni? Ez hát a ritmus és a tánc valós összefonódása? A férfi- és a női energiák spirituális egyesülése?

A magunkra maradást követő valós egymásba fonódás kevés ideje nem tudta elnyugtatni lelkeink viharzó óceánját. A felgyülemlett energiákat egymás segítségével a test gyönyöreiben kiegyenlítettük ugyan, az elnyugváshoz azonban már ragaszkodunk a közös álom megéléséhez. Most azonban csak ennyi idő adatott. Kötelezettségem volt másnapra, emberi és baráti, amit nem lehetett eltakarni a szerelem selyemkendőjével. Haza kellett mennem, mert nálad csak megpihenek, hiába érzem magam inkább a te falaid között otthon, de a mindennapjaimat kiszolgáló eszközök még ott találnak menedéket. A következő napra azokból volt szükségem néhányra, ezeket meg nem erőltethettem be a szakrális tánc emelkedett légkörébe. Ezekért haza kellett mennem, és akkor már jobb is volt ott aludnom, nem téged felvernem hajnali, legédesebb álmodból. Nem csak elaludnom, ébrednem sem volt könnyű. 2 óra még nekem is kevés, de úgy lehettem vele, mint Te, mehetnékem volt, el akartam magam hagyni. És ehhez fel kellett kelnem.

Nyolc éve túrázom együtt egy kis társasággal. Mozgató rugója egy tanítónő. Új elsős osztályával kezdtük a kirándulásokat, azok négy év után a felsőbe ballagtak, de a mag megmaradt, és az új elsősökkel kiegészülve folytattuk tovább az utak bejárását. Ezen a hétvégén kettős ballagás volt. A nagyok az iskolát, a kicsik az alsó tagozatot búcsúztatták. A társaság egy törökmezői találkozóval akarta külön megünnepelni az eseményt. Ide most nem vezetettünk közös túrát, csak a találkozást beszéltük meg 10 órára a turistaháznál. Nem volt kedvem Nagymarosról felmenni, az első szakaszát az útnak nem szeretem, nem a falu legvonzóbb részén visz át, egyedül, hajnalban meg lehet, nem is biztonságos. Kinéztem egy korai vonatot, és így Zebegényből terveztem felgyalogolni.

Szép volt a hajnali Nyugati. Különös hangulatú. Lepusztult, koszos falak, agyonfirkált vagonok, gyanús alakok és kihaltság. Vasárnap 5 órakor mi is lenne más? A felkelő nap laposan világított be a nagy csarnokba. A hosszú árnyékok és a narancsszín fény ünnepet varázsolt a mocsokra. Ami meg is szűnt többé mocsok lenni, legyen szó akár hajléktalanról, akár magát elhagyó részegről, akár csak éjszakai műszakból haza ingázóról, akár szemétről. A fény aranyában így tisztul meg minden? Ilyen éles kontrasztot még nem éltem meg semmiben. Nagyon korán kezembe került a gép.

Hajnali Nyugati - Budapest, 2007. június (350D)

A vonaton is kevesen voltunk, javarészt bulizásból hazatérő, kiütött, lepukkant vagy fáradt fiatalok. Egy részük a vonaton is folytatta a ki tudja mikor kezdett tivornyát, egy másik része azonnal alvásba menekítette magát, a maradék meg üres szemmel bámult ki az ablakon. Nagymaroson ürült ki a szakaszom. A közeg annyira zavaró volt a számomra addig, hogy nem is engedtelek a gondolataimba. Készülődtem leszállni, összeszedtem a holmimat és kimentem a peronra. Az üres székektől árva utasteret kétoldalt szegélyező, elsuhanó táj most kezdett el rólad mesélni. A te szellemed lett odaidézve. Eszembe jutottak az elmeséléseid alapján rögződött képek. A sok zötyögés a munkádat adó ország elérését lehetővé tévő főváros és az otthonodat jelentő Nagymaros között. A legkülönfélébb időpontban tett utazások a legkülönfélébb emberek társaságában, az elalvásaid, amikről beszéltél, s a haza bumlizások Zebegényből, ahonnan már csak pár perc választott el abban a pillanatban, de még volt annyi időm, hogy a látványt rögzítsem neked. Vajon hányszor nézhettél te is így ki, talán épp ezeken az ablakokon?

Üres kocsi - Nagymaros és Zebegény között, 2007. június (350D, montázs)

A falu nagyon csendes volt, még aludt. Mindig érzek valami misztériumot azon a vidéken, legyek bár Kismaroson, Nagymaroson, vagy Zebegényben, ebben a háromszögben bárhol. A hegyekről nem is beszélve. A Börzsöny nekem a HEGY. A mai napig titokzatos csodával tekintek rá, és lépdelek ösvényein. Olyan csendesen loptam át a lelkem az alvó falun, mint amilyen csendben loptam magam ki az alvó lakásból még sötétben.

Jól esett most a magány. Ebbe nagyon is bele tudtam magam fészkelni, de csak azért, mert ez a magány csak fizikai volt, gondolatban veled sétáltam végig a Malom-völgyet. És így abban a minőségedben lehettél jelen, ahogyan én azt a képzeletemre bízhattam. Legutóbb, majdnem három éve koszlott télben jártam erre, társasággal, egész más hangulatban. A környék mai hangulatához jobban is illett az egyedüllét. Most, a fénytelen reggelben a táj saját kisugárzásában vibrálhatott, amit önnön párájának lehelete hűsített. Komornak tűnhetett volna bárki tompább érzékelésű halandónak, de nekem fenséges volt. Ilyenkor érzem magam a legalázatosabbnak, hiszen szembesülök az égiek által adományozott képi látás realitásával. Ekkorra találtam meg lelkem egyensúlyát, és végre a szemem el kezdett annak a segítségével látni. A gép szinte önkéntelen emelkedett arcom elé, és csak most, az írás előtt visszanézve az anyagot, láttam igazán, hogy mit is fényképeztem, de ott is tudtam már, hogy nagy dolgokat adott a tegnapi reggel...

Susogó zug - Zebegény, Malom-völgy, 2007. június (350D)

A Malom-völgy után elmúlt a reggel is, és vele együtt a varázs. Egy szarvasbogár-kandúrt és két eltévedést leszámítva eseménytelen volt már az út a találkozóhelyig. Azután meg? Míg eljutottam Marosra Törökmezőről az már nem is érdekes, a bennem lezajló gondolati áramlások szempontjából elenyésző. A hétköznapok történése a vasárnapban, még akkor is, ha a többiek ünnepnek szánták. Szégyellem, de nem esett nehezemre otthagyni őket 2-kor.

Nem az egyenesnek számító kék jelzésen mentem vissza, hanem egy Kismaros irányába kerülőn. Nem ismertem ezt, új utakra, helyekre, élményekre vágytam. Sokáig semmi különös nem volt, leszámítva a Törökmező melletti nagy platót, ahonnan szép rálátás adódott a Belső-Börzsöny hegyeinek szürke-kékbe vesző hullámaira. Hosszú idő után került elő újra a fényképezőgép. És nem is nagyon kellett, amíg ki nem értem a hegyoldalból egy tisztásos részre, ahonnan eddig nem ismert panoráma terült elém. Alant a falu, szemben Visegráddal. Közöttük a Duna tompán csillogó szürke szalagja. Bal felé belátni Szentendrei-sziget felső csücskéig. A dömösi kanyarból már alig látszik valami, a Prédikálószék meg mintha félve tekintgetne ki a Hegyes-tető takarásából. Tétova léptű, de kíváncsi óriás. Az előtérben kecses fákat körül ölelő, fehér virágokkal díszített rétek. Elég sokat elidőztem itt. Nem csak a fényképezés miatt, szemem mohón itta be a látványt a nem éppen ideális, nyár eleji világítás ellenére is, hogy még a képek megmutatása előtt le tudjam neked írni, mit is láttam.

Tovább indulva, hamarosan hétvégi telkek kezdtek feltünedezni, jelezve, hogy közeledem Nagymaroshoz. Egy kedves kolléganőm jutott az eszembe, vajon nem erre van az a telek, ahová elég gyakran kimenekülnek a családjával? Ahogy elmaradoztak a faházak, szép lassan a kőből épültek kezdtek a gyakoribbak lenni, a végcél közelinek tűnt. Már majdnem el is vontam a koncentrálásomat a további képek lehetőségétől, amikor a temetőhöz értem. A látvány okozta megdöbbenés katartikus erejű volt. Sötét fenyők őrző sokasága alatt megbúvó, az alattuk pihenő eltávozottak lelke által fehéren beragyogott sírok, az egész felett fenséges boltívként magasodó Vár-heggyel. A Duna-kanyar szakrális valósága egy megindító képbe sűrűsödött. Azt mondtam magamban: ha sírba akarnám magam temettetni, itt szeretnék nyugalmat találni. Azt kezdtem érezni, hogy ráeszméltél a távolból a bennem ébredő vágyra, arra, hogy most milyen erővel kívánom azt: bár csak itt lennél. És ott teremtél, megéreztelek. Hozzám bújtál, fejed a mellemnek támasztva ittad te is be az élményt. Belső fülem elégedetten csodáló sóhajodat is hallotta, az enyém visszhangjaként.

Kerten kívül - Nagymaros, 2007. június (350D)

Megrendülten indultam tovább, de nem tudtam még, hogy nincs vége a meglepetéseknek. Eddig egy új rész felett méláztam, most a bekerített régebbi mellett haladtam el. Már a vége felé jártam, amikor új látvány tárult elém. A kőből rakott fal fölé magasodva egy szoboralak feje és egy kőkereszt teteje nyúlik túl. Az alak, a keresztből következtetve Jézus, Szűz Mária, vagy egy angyal figura lehet, mivel háttal van, nem tudhatom. Egyébként lényegtelen, ezért nem is mentem be ellenőrizni, akármelyikük szentséggel kötődik a jelképhez, meg egymáshoz is. Közöttük a Visegrádi vár romja ékeskedik, az egészet Isteni erejű felhők díszítik az ég felől. A szentséges múlt jelenbeli megélése, az ennek értékéből táplálkozó jövő reményével. Ezek a kövek, mind, amelyek a képre kerülnek élnek, hallom, ahogy lélegeznek. Nem csak azoknak az embereknek a szellemét őrzik, akiknek a megteremtődésüket köszönhetik, hanem mindazokét, akik megérezvén élettel és szentséggel átitatott erejüket, áhítattal merednek rájuk, nem remélve, hanem megérezve és befogadva a bennük rejtező misztikus erő. A kölcsönhatás most valós. A befogadók szellemisége a kövekben, a kövek jelképezte szellem a befogadókban.

Fel kellett hívjalak, az élmény annyira erősen hatott, most beszélnem kellett neked róla. Délutáni pihenődből riasztottalak fel. Mint ilyenkor mindig, nehezebben indultak be gondolataid fogaskerekei. Lassan tudtál követni, bennem meg annyi minden tolult fel, hogy alig győztem magam visszafogni. Kicsit el is kedvetlenített a pillanatnyi szinkron hiánya, lelohadt hangulatban váltunk el, és én ebben indultam tovább a vasútállomás felé, komoran, a meg nem értésre magyarázatot keresve. Ennek a magányos, ám gondolatban mégis Veled töltött, szép napnak nem lehet így vége!

Visszapergettem beszélgetésünk fonalát gondolatban, és sok minden világosabb lett a számomra. És ezzel elfogadhatóvá vált a pillanatnyi elhajlás közöttünk, mert rátalálhattam az okra: A mi spiritualitásunk gyökere máshonnan fakad. Nem az utak különböznek, hanem ahogy bejárjuk őket. Te a tánccal és a meditálással, én a magányban tett sétáimmal, ami a test meditálása a számomra és zenehallgatásaimmal, ami a szellemé és a léleké. Ekkor érzékeljük a legjobban a középpontunkon keresztül kapcsolódó, kiterjedt dimenziókat. Szeretem megtalálni magamtól a helyes lépéseket a megfelelő ösvényeken. Még akkor is, ha így nehézkesebb az eljutás a számomra a fény világosságához. Te meg talán vezetni szeretnél…

Azt viszont megéreztem, hogy immár Téged is kereslek az ösvényeimen magányosan bolyongva. Az egyedülléteimben is Veled akarok lenni, és mikor Veled vagyok, akkor viszont meg akarom élni azt a magányt is, amin keresztül belekerülhetek abba az univerzális véráramlásba, amiben Te már régóta tudatosan keringesz, hogy ott is találkozhassunk, egy más minőségben. Ez a lélegző kövek titkos üzenete is lehet, a lelkembe suttoghatták…

Lélegző kövek - Nagymaros, 2007. június (350D)

A nap aranyát csak Isten fehér ragyogása árnyékolhatja be!

Szép napot, Kedves!

2007. június 18-i e-mail alapján 2008. július 2-án