...avagy mennyi film is a film?
Előszó
A '80-as években fenntartásokkal ugyan, de bizonyos esetekben még elfogadott volt a fészeknél való fotózás. Szőcs Dénestől, majd később Molnár Zolitól (ő meg azért inkább madarász, mint természetfotós) megtanultam, és el is fogadtam azokat az íratlan szabályokat, amik betartásával a kép másodlagossá válhatott a szememben a fiókák életben maradásának érdekében. Tiszta lelkiismerettel tekintve vissza pályámra, állítom, hogy se magam, se partnereim miatt egy fészek sem ment tönkre, egy fióka életét sem oltottuk ki. Történeteim között lesznek fészekfotózásról szólók. Kérem mindazok megértését, akiknek elveit ez sérti. Ma már én is megértem őket, és elfogadom azt az álláspontot, hogy a fészeknél készült madárképnek az alkotó természetfotó szempontjából elenyésző az értéke.
1990-re már nagyon jól összeszokott párost alkottunk Szőcs Döncivel. '88-89-ben számtalan madarat és virágot begyűjtöttünk szerte az országban. Dénes természetismeretével az én technikai rutinom társult, így nem nagyon akadt kihagyott téma, ha valaminek komolyan nekifeküdtünk. Ráéreztünk, mikor, mit kell meglátni, hová érdemes a lessátrat felállítani, hogyan világítsunk, ha nem jó, vagy kevés a fény, milyen készségekhez nyúljunk egy adott makrótémánál. Rekordidők alatt építettük fel a lest, pillanatok alatt felvételkész-helyzetbe kerültünk, ha az kellett. Összehangolt távcsövezéssel, talkie-walkie használattal, amit akartunk, meg is találtuk. Csak a sors vethetett elképzeléseink elé akadályt, mint például Salgótarjánban az eszményi helyen lévő hamvasküllő esetében a vándorméhész.
Egy rét kellős közepén álló, magányos fán, valamivel fejmagasság felett lévő odúról volt szó. Kiszámoltuk, mikorra esik a már vélhetően intenzív etetési időszak és akkor vissza is húztunk. A helyszínen a fa kaptárakkal körülvett látványa fogadott. Mondjuk az ott kódorgó méztermelőnek, hogy mi is a pálya, amire közli velünk nagy elégedetten:
- Aha, az a madár kerengett itt óbégatva akkor!
Dénes benézett az odúba, majd lesújtva közölte a várható tényt, a fiókák éhen veszett áldozatát az egészséges életmód oltárán.
Új helyeket, új témákat kerestünk. Szalánczy Béla, a Nimród Fotóklub akkori titkára már említette nekünk az Ercsi Cukorgyár derítőtavait, ami leírásai alapján jó madaras helynek tűnt a számunkra.
Egy kicsit korai, csákvári utunk túl hamar ért véget. Április vége felé jártunk, bodzaszagú ujjaskosborban "utaztunk", de nem volt szerencsénk, se az, se más nem akadt lencsevégre. Korán volt még hazamenni, ránéztünk a térképre, nem nagy kerülő, menjünk csak Ercsi felé haza, nézzük, mit adhat!
Béla útbaigazítása a 6-os út felől szólt, mi Martonvásár felől érkeztünk, kicsit tekeregve ugyan, de megtaláltuk a tavakat. Tényleg jó madaras hely volt, mindenféle úszó-bukóréce mellett törpegém, kislile és nagy meglepetésünkre feketenyakú vöcsök került a távcsövek látómezejébe. A környező réteken nagykócsagok, szürkegémek pockolódtak. Körbeautóztuk a terepet, keresve a lehetőségeket, de elég nehezen találtunk alkalmas kilövéseket. A nagy gázlómadaraknál csak az autó lehetett az esély, de az mindig bizonytalan, akár a koldus vacsorája. A törpegém nehéz dió, itt meg még inkább annak tűnt. "Értékes" nádi énekeseket nem nagyon láttunk, a kislilén meg már túl voltunk, arra most nem akartunk időt szánni. A feketenyakúakban láttuk a lehetőséget, de még nem álltak párba, kellett volna pár nap, míg kiderül, hová vackolnak el, vagy tovább állnak-e? Nagyon úgy nézett ki azonban, hogy valami csónakra eszkábált lessátorból kell majd dolgoznunk, ha lesz egyáltalán mit.
Pár nap múlva a hajnallal együtt érkeztünk le a tavakhoz. A szép napkeltét csak az fakította később bennünk, hogy a ritka vöcskök bizony odébb álltak. Ez a vonat elment egyelőre a számunkra, de a "halász, vadász, madarász sokat potyáz" népi rigmust nyugodtan kiegészíthetjük a természetfotásszal is. Ezek a hoppon maradások általában be vannak kalkulálva.
Míg ezen töprengtünk, néhány kanalasgémet láttunk leszállni a tórendszernek a gyárhoz legközelebb eső nyúlványához. Azt a részt eddig figyelmen kívül hagytuk, nem látszott megközelíthetőnek, ha lehetett, szerettük kihagyni az elakadásos földutazást. Valószínűleg ott engedhették bele a tórendszerbe a gyárból a derítendő vizeket. Az a nyúlvány ugyan sekélynek, de mocsarasnak, járhatatlannak tűnt. Most azonban egy munkagép közeledett ott, és bármennyire is elzavarta a kanalasokat, ha az tud ott közlekedni, talán mi is tudunk. Dénes valami mást is látott elrepülni a kanalasokkal együtt.
- Nézd csak meg te is - szólt oda nekem!
Nem akartunk hinni a szemünknek, egy gulipán. És ahogy jobban megnéztük a szikesekre hasonlító terepet, egy kisebb magaslaton mintha fészket láttunk volna. Dénes állította is, hogy onnan látta felszállni, nekem meg volt okom hinni a szemének. A gép csak átutazóban volt, bár kicsit megállt a fészek közelében, de rövid szemlélődés után elpöfögött, ki az útra. Türelmes várakozásunk meghozta a gyümölcsét, rövid idő múlva láttuk is a hajlottcsőrűt visszaoldalogni és lekushadni a halomra.
- Ez igen - hunyorítottunk össze!
Gulipánért tehát nem kell messze mennünk és a zöldruhások elől sem kell bujkálnunk. Óvatosan kezdtük keresni a madárhoz vezető, biztonságos autóutat, és azt a helyet, ahonnan be lehet közelíteni, sátrat lehet állítani. Ahogy azonban megtaláltuk a terepre vezető utat, lehetőségeink is elég szűkre korlátozódtak. A fészek előtere ugyan vizes-süppedős, gumicsizmával azonban megjárható volt, de az állványokat a nehéz gépekkel és a székeket nem bírta volna ki. Csendes süllyedésre ítéltettük volna magunkat. Törtük az agyunkat, hogyan oldjuk meg ezt a problémát, nem szívesen hagytuk volna ki ezt az esélyt. Túl közel, túl jó helyen lakott ez a madár. Mint általában, Dönci agyában gyúlt ki a fény. Lakásuk valamelyik ajtaját, ha jól emlékszem a klotyóét le kellett cserélniük, a régi meg még kinn az erkélyükön várta sorsa véglegesbe fordulását.
- Itt a helye - jelentette ki -, az kibír minket!
Nem hiába, lángész, zseni gondolat! Nem is zavarogtunk tovább, még odébb kicsit prücskörésztünk a rend kedvéért, majd elégedetten haza rongyoltunk.
Másnap még sötétben pányváztuk fel a Trabantra a klozettajtót. Lekötöttük jól, nehogy leröpüljön, érdekes meglepetést okozva a mögöttünk jövőknek. Ahogy kiértünk a városból, megszokásból, de most elég meggondolatlanul léptem oda gáznak. A kocsi teteje vészes recsegésbe-ropogásba kezdett, ahogy a megnövekedett menetszél felhajtó erőként kezdett hatni a szebb napokat megélt nyílászáróra.
- Csigavér te - szólt rám Dénes -, lekapja a tetőt, aztán úgy nézünk majd ki, mint egy kinyitott halkonzerv!
(Dönci idegesítően jó tulajdonsága, hogy gyakran fejbe tudja verni a szöget…) Vizuális típusként azonnal megjelent a fejemben a száguldó szardíniás doboz, és egy jót röhögtem. Jobbnak láttam azonban döcögősre fogni a tempót. Azért még így is sötétben értünk le, hisz ez is volt a célunk, azért szedtem a kerekeimet, még a szürkület előtt benn ülni a sátorban, elhelyezkedve, lövésre készen. Csendben, befelé röhögtünk, ahogy a klotyóajtó hangos placcsanással landolt leendő fekvőhelyén, azon meg még jobban, hogy tökig vizesek lettünk. Kicsit tartottunk a széltől, nem volt hová rögzíteni a rudazatot. Leszögelhettük volna ugyan az ajtóhoz, de nem akartuk a terepet felverni a "kopicsolás" zajával. Így viszont, ha a vásznat felkapja a szél, ki tudja, hol elégeli meg a terhét, azokban a tavakban meg nem igazán volt kedvünk megmártózni.
Ketten, meg a cuccaink biztos, hogy fölöztük a két mázsát, ahogy beültünk, ki is derült, hiába laktuk be az évek során lessátramat kétszemélyesre, ez esetben az egyszemélyes használat lesz a célra vezető. Igaz, hogy csak 10-15 centit, de szép, lassan el kezdtünk süllyedni. Lábunk, állványaink, a székek és a sátor alja vízbe került az ajtó elszámolt teherbírása miatt. Szettáskáinkat az ölünkbe kellett venni és úgy várni a madár elhelyezkedését. Az meg jött is volna, ha a vak véletlen megint nem szól közbe. A tegnapi munkagép megint megjelent, csak most nem átutazóban. Mellettünk nem messze kezdett számunkra megmagyarázhatatlan okból tevékenykedni a szárazabb réten. Egy ideig reménykedtünk, hogy nem kitartóan, de ez a vágyunk nem vált valóra. A mi dühünknél csak a fószer tekintetének bambasága volt nagyobb, amikor meglátta a két feldúlt ábrázatú fazont kikászálódni a számára megmagyarázhatatlan építményből. Kikerekedett szemei feledtették haragunkat, inkább befelé vihogtunk jókat. Lebontottunk gyorsan, ki is cipekedtünk, csak a klotyóajtót hagytuk a lecsóban, "kellhet az még ott" felkiáltással! A meglepett pilóta csak megérdeklődte, hogy mi a bánatot csináltunk mi ott a lekvárban? Miután felvilágosítottuk, megkérdeztük tőle, meddig is akar még itt hangoskodni? Megnyugtatott, hogy csak egy-két óráig, azután itt sincs és egyelőre nem is jön. Azért küldték, hogy nézze meg, lehet-e új tónak megfelelő medret kikotorni? Nekünk nem volt érdemes tovább várni, mire végez, a fények már kemények, nem jók, délutánra meg nagyon átfordul ellenfénybe. Nagy Csaba viszont jön délután, valami elintézni valója van fenn, tehát mindenképpen mennünk kell. Csak abban bíztunk, hogy mielőbb elhúz a koma innen, és a madár visszafoglalja a helyét. Ezért mi is gyorsan elkotortunk. Ezt a napot úgy is megette a fene. Dénes holnap dolgozik, én meg Csabával utazom reggel Sopronba, megyünk a Schneebergre. Hazafelé elkezdett az agyam járni, ezért megkérdeztem a Döncit, nem lenne-e ellenére, ha Csabával reggel megpróbálnánk Sopronba menet a madarat, utána úgy is övé a terep? (Ez így volt szokás közöttünk, amit együtt találtunk, oda csak a másik hozzájárulásával vittünk harmadik embert.)
- Oké - egyezett bele -, de ne együtt menjetek be!
Csabának nem volt ellenére a potya gulipánozás, így másnap már megint nem a reggel fényeire, hanem az ébresztő óra rikoltozására keltünk. Lefele menet megegyeztünk, hogy a korai, szép fényekre Csaba ül be. Két óra múlva váltunk, én maradok, ameddig érdemes, aztán irány Sopron, valamikor aludni is kéne, a Schneebergre se délben kell indulni. Letettük az autót a tó túlsó végében, olyan helyre, hogy aki kinn marad, távcsővel követhesse az eseményeket. Becuccoltunk, Csaba elvackolt, kértem, hogy jelezzen, ha már unja és átadtam neki a terepet. Visszaballagtam a kocsihoz, alig ültem be és bontottam ki a távcsövet, a madár már ott kavircolt a fészek körül, majd hamarosan rá is telepedett. Elégedetten szemléltem, szépek a fények, ha nem is történnek nagy dolgok, legalább az legyen.
- Nem lesz ez egy filmzabáló eset - gondoltam magamban.
Egy Kodakot befűztem az F-1-be, kettőt zsebre vágtam, az egész táskát nem vihettem be a sátorba, de ennyi bőven elég lesz. A madár valamiért leugrott a fészekről, Csaba intett is, hogy cserélhetünk. Gyors szóváltás: "megvan, szép volt a fény, van gulipán, ennyi".
- Jól van - bólintottam magamban -, nekem is ennyi várható, szép fények nélkül.
Nem volt bennem irigység, én még visszajöhetek ide szép fényekre. Elhelyezkedtem én is, felhelyeztem az állványra a 400-sal nehezített gépet, láttam Csabát is beülni a kocsiba és már jött is a madár. Le se tojta az odaépített kalyibát és az előbbi jövés-menést. Mind a ketten tettük a dolgunkat, megvolt a bejövés, fészek nélkül a vízen, majd a fészken ilyen-olyan pózban. Felállva, kotorgászva, ülve és bambán bóbiskolva is. Nem nagy dolgok, még is fogyott a film rendesen, a fene a motorba! Nyugodt volt a víz, szép volt a tükörkép, talán az sarkallt a minduntalan lövöldözésre. Pedig nem kellett volna, tele lett az anyag egyforma képpel. Felém irányuló közönye meg egyenesen felháborító volt, mintha ott se lennék.
A harmadik film vége felé jártam már, talán 2-3 kockám volt még. Kezdtem reménykedni, hátha valamiért elmegy, és akkor kijöhetek én is, mehetnénk az utunkra. Elzavarni nem akartam, azzal Dénes esélyeit rontottam volna. Egyre jobban untam már az egészet, lőni már nem akartam, a visszamaradó kockákat arra tartogattam, ha majd elmegy a fészekről.
Semmittevésemből szárnysuhogás élesztett fel. A fészek mögött 30-40 méterre két, nászruhás kanalasgém ereszkedett a tóra. Elnyomtam befelé egy hangos káromolkodást, a film kifutott a semmire! Illetve, a kocsiban van annyi, mint a szemét, csak az nem itt van! Elszámoltam magam, helyesebben kifejezve, nem számoltam a véletlennel. Pedig volt rajtam elég zseb, ahová fért volna bőven bármi. Sokat jelentően legyintettem, egyben véleményt is kifejtve magamról. Mindegy, annyi a film, amennyi, ezzel kell jól megcsinálni azt, amit lehet! Közelítettek a fészek, azaz felém, beálltak szépen, ketten majdnem kitöltötték a keresőt. Dirr-durr, majd a motor visszatekercselő hangja.
Nászruhás kanalasok - Ercsi, 1990. (F1-N)
Vége! Ennyi! Szép volt, és nem tudhattam, hogy meddig maradnak, mit bírnak. Hát sokat… Majd 20 percen keresztül ott sétafikáltak le-fel. Képek tömkelege készülhetett volna közelebbről is, fészekkel, gulipánnal együtt. Én meg csak bámultam az egészet a keresőn keresztül és gondolatban ezer képet exponáltam emlékezetembe. Kinéztem Csabára.
- Te jó isten, azt hiszi szarrá lövöm magam! Csak ne nyomd ki a szemed a távcsővel Csabám!
Sosem kérdeztem, mit élt át akkor, de megértettem volna, ha kitörte a frász. Én sem éreztem volna másképp. Ezek a dolgok nem ismétlődnek a természetben.
Aztán az uraságok megunták, vagy kikanalazták a tófenékből, amit aznapra ki lehetett, amilyen meglepetésszerűen érkeztek, úgy távoztak szellemként. Őnagysága is leugrott a fészekről, gondolom, meg se mert mozdulni, míg a nagytesók ott voltak, talán valahová elment levezetni az izgalmát. Én meg lógó orral kicihelődtem.
- Na, mi volt - várt izgatottan Csaba?
- Semmi - legyintettem -, kifogyott a film hülyeségekre, a lényegre nem maradt semmi. A kocsi meg teli van nyersanyaggal.
Mindegy, ha a két kocka jó, az is több minden elvárásomnál. Nem lehet többet akarni a természettől, mint amennyit megadhat.
És ez a miénkre is igaz…
Hosszú, csendes volt az út Sopronig. Fejemben ott cikáztak a képzeletben exponált képek. Nem akartam beszélni róluk, inkább a holnapot erőltettem témaként. Nyomorúságunk amúgy is közös volt. Én ott voltam, de nem tudtam igazán kihasználni a helyzetet, ő meg úgy se tudhatta, hogyan alakulhatott volna, ha ő lett volna benn akkor. Ezt szavak nélkül is tudtuk, minek erről beszélni?
Szép, de fárasztó volt a túra a Schneebergre, megérte, minden kínja-keserve ellenére. Este Csabáéktól felhívtam Dénest, kíváncsi voltam, neki mi akadt? Semmi, új adagot engedtek a gyárból a tóba, megemelkedett a vízszint és a fészek tönkre ment. Itt most a madár nem tett jó lóra és a mi sikerünk is felemás lett. Az egyedüli megnyugtató az volt számomra, hogy az eset sem vert éket barátságaink közé. Akkor kezdett meggyökeresedni bennem, hogy inkább sok meg nem csinált képpel legyek gazdagabb, mint pár elkészült miatt barátságokkal szegényebb. Így van ez, mind e napig…
2006. április