Őszi rét

Gyakorló természetfotósként az ember elég nehezen jut el jó helyekre, főleg ha a városok aszfaltjának a szülötte, ahol nemigen akadnak jó lehetőségek. Még annak ellenére is, hogy valamiféle fotóstársasághoz hozzácsapódik, mint például én a Nimród Fotóklubhoz, lévén akkoriban az egyetlen természetfotós csoportosulás. Ezek mind zárt közösségek, ahol az újoncra kezdetben úgy néznek, mint a borissza a csapvízre. Két dolgot lehetett tenni, amivel információhoz, ne adj’ Isten segítséghez lehetett jutni. Mindenekelőtt, el kellett magát fogadtatnia az embernek. Nem csak emberként, hanem valamilyen szinten fotósként is. Így lehetett aztán barátokat szerezni, akikkel esetleg el lehetett jutni egy-egy jó terepre, de esetleg pontos információkkal is  elláthatták az embert, és nem kellett találomra neki indulnia. A 22-es csapdája azért itt is működik, mert ugye ameddig nem mutatsz fel áll leejtő fotókat, bizalmatlanul kezelnek, viszont, hogyan mutatsz fel, ha nem igazán tudod, hová menj? Húsz évvel ezelőtt a területek ismertető irodalma elég szegényesnek volt mondható, a természetvédelmi őrök meg semmivel sem voltak jobb szívűek, mint ma. Vagy a maguk, vagy a haverjaik hegemóniáit is őrizték a védett értékek mellett. Ebbe a körbe sem volt könnyebb beférkőzni…
A fülelés megfelelő elsajátítása minden kezdőnek fontos feladatnak tűnt, mint leghatékonyabb információcsapda. A dolog lényege az volt, hogy nagyfokú elmélyültséget kellett imitálni egy, a saját technikák egymással szembeni méltatásával elfoglalt csoport közelében, de füllel ott kellett lenni egy másik társulat beszélgetésén, ahol arról szólt a szó, hogy mi volt itt, meg ott. Itt hangzottak el suttogva a szentélyek nevei: Nagykovácsi, Karapancsa, Anna-rét, Turi-rét, Meszes-oldal, stb.

Akkor már járkáltam ki, jobb híján Budakeszire, de csak a karámoknál szerencsétlenkedtem. Behuppantam a skótok elkerített területére is, de a terepmozgásom erőteljesen hasonlítható volt az elefánt porcelánboltbeli  viselkedéséhez, így komoly képi eredményt onnan sem tudtam felmutatni. Persze egy másodpercig sem gondoltam, hogy bennem van a hiba - csak pár év múlva, amikor Szőcs Dönci mellett szembesülhettem a természetben addig mutatott „faragatlanságommal” -, így a szarvasokat neveztem mindenféle egyebeknek, pl. büdös dögöknek.
Gemenc és Gyulaj szóba sem jöhetett egyelőre, mivel gyalogos voltam, a Nimród hierarchiájában meg még nem kerültem olyan helyre, hogy bekéredzkedhettem volna valamelyik autóba. Nagykovácsi neve azonban jól hangzott, annál is inkább, mivel autóbusszal egyszerűen elérhetőnek látszott. Nemigen zavart, hogy akkor még kormány vadászterület volt. Minden kerítést át lehet mászni. 1986 elején tehát elkezdtem felfedezni magamnak a területet. A szeptemberi bőgésre már egészen jól ismertem az utakat, a lesekhez vezető ösvényeket, etetőket és a dagonyákat. Szerettem is kijárni. Kirándulóktól mentes terület volt, a vadászat meg ebben az időszakban már nem volt olyan intenzív, hogy lépten-nyomon a zöldruhások elől kelljen bujkálnom. Szép napokat töltöttem itt. Jókat sétáltam saját magányomból töltekezve a szép erdőkben. Nagyokat pihentem a napos tisztásokon, vagy a Meszes szép dolomitjain. Lassan tanulgattam a cserkelést is, a vad közelében a mozgást, illetve a mozdulatlanságot.
Ez az időszakom volt a természet közeliségre való rácsodálkozás. Kezdtem magamat a természet részének érezni. Szembesültem az élménnyel, hogy elég megnyugodnom valahol egy alkalmas helyen, és a körülöttem megéledő természet a saját megvalósuló csendemet erősíti fel. Ébren, nyitott szemmel végzett meditációk voltak ezek, ahol az információk nem az agynak, hanem az érzéseknek szóltak. Ebből a korszakból kerültek ki azok a bensőséges fotóim, ahol nem az állat, vagy a madár volt a lényeg, hanem a helye a természetben. A természet Isteni rendje és egysége. A mindennek az öncélúságtól mentes helye és funkciója. Ha felismerjük, hogy ennek mi is a része vagyunk, harmónia tölthet el bennünket.

Ezekkel a tapasztalatokkal néztem a bőgési időszak elé. És a problémák is a felszínre kerültek. Bármennyire is túltartott volt a terület, a szerelmes bikák éneklős hajlama a nyíltabb területeken a nap magasabbra hágásával a sűrűbb erdőkbe húzódott. Vagyis fotózhatatlan helyekre. Tehát, kint kell maradni sokáig és reggel korán kint is kell lenni. Az esti kint maradással különösebb probléma nem is volt, sötétedés után még volt annyi időm, hogy elérjem a hazavivő buszok valamelyikét. Annál inkább a hajnalokkal. Ha valami éjszakai járattal át is jutottam Óbudáról Hűvösvölgybe, az első Kovácsiba induló busszal is csak akkorra értem ki a jó helyekre, amikorra már csak az erdőből hallatszott a szerelmes nótázás. Szerencsére, abban az évben meleg szeptemberünk volt, innen jött az ötlet, hogy nem kell hazamenni este, kint kell éjszakázni a területen, és napkelte előtt elfoglalni a kinézett, alkalmasnak látszó helyet.

Így is lett. Gondosan csomagoltam a hátizsákot. Meleg ruha, hálózsák is került bele az enni- innivaló mellé. Könnyebb felszerelést is pakoltam. Két gép, a nagytele, a kiszoom tájazni, és a 100 mm-es közelfényképezni. Csak egylábú állványt és válltámaszt vittem magammal melléjük. A gyengébb fényekben a nagy érzékenységű, fekete-fehér filmhez elég, mást meg csak jó fényben készítenék úgyis. Délutánra mentem ki. Első gondolatom az volt, hogy valamelyik etető szalmakupacába fészkelem majd magamat, de derült, teleholdas éjszaka ígérkezett. Tudtam egy viszonylag eldugott magaslest egy lejtős vadföld aljában, inkább azt választottam ki már előre is. Ha lesz ott mozgás, az éjszaka a pihenés mellett más élményt is adhat. Ennek tudatában mértem fel a közelben adódó lehetőségeket, és a sötétedésig ezek felderítésével telt az idő. Találtam is egy remek nyiladékot. Mellette egy gödör, amiben jól elrejtőzhettem, de megfelelő kilövésem is volt. Kissé felfelé is kellett fényképezni, így ha ott átjön hajnalban az a bika, amit egész délután a közelben hallottam döngicsélni, az nagyon mutatós lehet. Főleg, ha a kissé emelkedő nyiladék tetején. Az mögött a terep újra lejteni kezdett, így az ég háttér előtt határozott sziluettet kaphatnék. Kicsit elüldögéltem, hátha kieszi a fene azt a dalos ajkú agancsost, de hát tudhatjuk, hogy a nőn mennyi minden múlik, ha szerelme tárgyának amott volt dolga, minek mutogassa magát nekem emitt? Egy fényperje csoporttal elégítettem ki aznapi fotózhatnékomat, kevés fény lévén ff filmre, színeshez állvány kellett volna.

Fényszálak - Nagykovácsi, 1986. szeptember (F-1N, FD 2,8/100mm, Kodak Tri-X, 400 ASA-ra)

Kezdett sötétedni, így elindultam éjszakázó helyem felé. Alig helyezkedtem el és költöttem el a vacsorámat teljes sötétség is kerekedett, a holdra még várnom kellett. Nagyon szeretem az erdőt, ahogy eluralkodik rajta az éjszaka. Nemcsak a megszokott képek változnak át a színek elsötétülésével, hanem a hangok is, amik remekül igazodnak ehhez az akár kísértetiesnek is ható hangulathoz. Az éjszakai rovarok koncertjét egy-egy levelibéka recsegése töri meg, a lappantyúk, baglyok hangjai azonban ellenmelódiát csempésznek vissza. Az időnként orgonaként felzengő bikák pedig az egész szentélyérzetét erősítik fel. Ez a muzsika nemcsak a fülnek, a léleknek is élvezet. Egy róka baktatott el alattam. Megérezhetett, fel is nézett, de szagot nem tudott fogni, zavartalanul haladt tovább éjszakai céljai felé. Ahogy az égi útján emelkedő hold egyre több fénnyel világította be a tisztásos részt, úgy közelítettek a szerelmes dalnokok is.
Hirtelen koppanást hallottam a velem szembeni korlát felől. Egy macskabagoly landolt ott zsákmányával együtt. A kép élesen exponálódott bele az emlékezetembe. Kicsit előre hajolva, meglepetésétől kikerekedett szemmel, összezáratlan szárnyakkal bámult rám. Én meg arra figyeltem, hogy az állam a lehető legkisebb hanggal essék le csodálkozásomban. Gyorsan lepergett előttem, hogy felérkeztemben láttam is a bagolyköpeteket, de mivel most inkább szarvasban utaztam, el is sikkadtam felette. Nagyon jó kép lehetett volna, ha fel vagyok rá készülve. Ha! Ám ettől csodálatos a természet, és ezért tud annyi új élményt adni, mert mindig tartogat rácsodálkozni való meglepetést. Nincs két egyforma pillanata, időtlen-idők óta, és nem is lesz! Pár másodperc volt csupán, bennem mégis már 22 éve él kimerevített pillanatként. Sokszor elő is tűnik emlékezetem hívótáljából. Többször nem jött az éjjel, és reménykedtem abban, hogy nem túl hosszú időre zavartam el - ki tudja mióta megszokott - táplálkozó helyéről.
A vadföldön szerintem nem teremhetett semmi ízletesség, a vadászok sem szórtak ki kukoricát meg dinnyét ide. A tehenek nem találták vonzónak az ezüstös holdvilág ellenére sem, így a bikák sem nagyon jöttek ki. Bevackoltam magam a hálózsákomba és csendesen elszunyókáltam.

Hidegre ébredtem, de még időben, ahogy az órámra pillantottam. Gyorsan összeszedelődzködtem. Kinyújtogattam elmerevedett tagjaimat és lekászálódtam. Óvatos, de sietős léptekkel indultam a tegnap kiszemelt hely felé. Az út egy sűrű erdő részen vezetett át. Csak az ösztöneimre hagyatkoztam, látni szinte semmit nem láttam. Érezni annál inkább. A bajt. Belekerültem valamibe, amiről tudtam, hogy csak akkor kerülök ki belőle épségben, ha mozdulatlan maradok. Mindenütt mozgást éreztem magam körül. Egy alacsony test súrolta szinte észrevétlenül az egyik lábam szárát. Aztán halk röffenést hallottam nem messze tőlem. Jó ég! Egy vaddisznókonda kellős közepébe pottyantam, amiben elég szép számmal akadt megérzésem szerint süldő malac is. Meg ne érezzenek, mert akkor elkezdenek visítozni, és akkor az emséktől nem nagyon ment meg semmi. A pórusaimon keresztül vettem a levegőt, és a fene tudja hol engedtem ki. Nem tudom mennyi ideig tartott, én idegtépő óráknak éreztem, de elmúlt és megkönnyebbülve folytathattam az utat. Elgondolkodtam azon, hogy majdnem zseblámpát kapcsoltam. Talán jobb, hogy nem tettem, ki tudja mit váltott volna ki a disznókból? Szerencsém volt, de izgalmas emlék is egyben.

Elfoglaltam a helyemet megint a gödörben. Csendesen összeállítottam a gépet és vártam. Ez a várakozás azonban a hajnalokban sosem tűnik unalmasnak, még ha nem is kerül a szem elé mozgó lény. A hajnal, az új nap éledése mindenütt a természet legnagyszerűbb látványossága. Nem tehetek róla, nekem mindig egy szemérmes, ám vágytól égő nő lassú kitárulkozása. Először csak a belső tűz megjelenése az arcon, majd a párásan elaléló szem. A vágy illatainak kipárolgásai finom, tűztől színezett fátylakban kezdenek el lebegni mindenütt, sejtelmessé téve a világ lassú kibontakozását. Ahogy a tűz erősödik, lesz egyre nagyobb a fénye is, és szép fokozatosan mind többet mutat magából, harmattól csillogó, gyöngyben fürdő testéből. Minden ébren megélt hajnalom vizuális szeretkezés a világ állandóan megújuló képével. Ehhez szeptemberben a bikák szentséges oratóriuma igazán ünnepi aláfestő zene.
Csak éppen nem jön ki az objektívem elé egy sem. Az egyre magasabban járó nap lassan eléri a gödör peremét. Valamin sárgán megvillan a fénye velem átellenben, szemmagasságban. Odafordulok lassan és meghűl az ereimben a vér. Egy lódarázs fészek mellé vackoltam be. Tegnap késő délután már erős árnyékban volt a gödör, nem vettem észre őket. A fény kellett hozzá. Ha valamitől tartok a természetben, akkor ők azok. Kiszámíthatatlanok és veszélyesek. Egyedül voltam és kiszolgáltatott. A pirkadat előtti vaddisznó kaland semmiségnek tűnt abban a pillanatban a számomra. Ilyen óvatosan nem kászálódtam ki még sehonnan sem. Jó pár méterre eltávolodtam már, amikor sietősre vettem a lépteimet. Minél messzebb, minél előbb!

Sok élményem volt, mégis csalódottságot éreztem. Bőgést nem tudtam fotózni, mást sem nagyon. Vége lett a varázsnak is, átlépve a hajnalt alábbhagyott az erdei dal, a mulatós legények megpihentek valahol.A bagoly ajándék volt, meg a szép reggel is. A darazsak viszont elűztek, pedig még maradtam volna, legalább nézelődni. Így viszont, cserkelve már nem is nagyon bíztam benne, hogy elém akadhat valami. Korán vissza is kellett érnem, délután dolgozni kellett mennem, kicsit jó lett volna előtte pihenni is, éjszakai ágyam nem adott igazán kielégítő pihenést. Összepakoltam és céltudatosan hazafelé vettem az irányt. Szép lassan kiértem az erdőből. Már csak egy réten kellett átvágnom, annak a másik végén ott a kerítés, utána nem sokkal a buszmegálló. Ha van időm, talán egy sörre is benézek. Jól fog esni.
Kiléptem az erdőből a rétre. Szűrt fényhez szokott szememet elvakította a még ugyan alacsonyan járó, de már erősen világító nap. Aranysárga fényzuhany loccsant az arcomba. Jólesőn fürdödtem meg benne, még a szememet is behunytam az élvezettől. Eszméltem és tekintetemet jólesőn hordoztam körbe a fényben fürdő vidéken. Minden arany előttem, de képet mégsem ad, az ellenfény miatt nem lenne egem. Valaki azonban azt súgta a fülembe, hogy forduljak csak meg! És akkor megláttam a három színben fürdő, szétszakadozott, fehér fátylakkal díszített, aranyban úszó tájat, aminek láttán bizony elő kellett vennem az elcsomagolt fényképezőgépet.

Őszi rét - Nagykovácsi, 1986. szeptember (AE-1, FD 4/28-85 mm, polárszűrő, Fujichrome 100)

2008. július 11.