Dénessel a jól bejáratott bőgőhely felé tartunk. Szép a hajnal, érezni már, hogy a mögöttünk húzódó hegyek sziluettjei szép lassan elkülönülnek az éj egétől. Friss harmat lep mindent, ezért könnyű és zajtalan a járásunk. Szélnek, de még szellőnek se nyoma, a hajnal csendjét semmi, még mi se törjük meg.
Könnyű felszereléssel vagyunk. A hely, ahová tartunk, annyira elő van készítve, hogy csak a bőgés lehet a főszereplő. Az én gépemen a 400-as tele van, felválltámaszozva. Még a fekete-fehér váz van elől, kevés a fény, csak a 400-ról 1600 ASA-ra felexponált filmmel lehet dolgozni. A színes gép és egy kis tele még a mellény nagy zsebeiben lapul.
Elérünk a területet határoló kapuhoz. Ezen át kell másznunk. Már épp kezdenénk a lecihelődést, amikor egy rókát veszünk észre lefelé ereszkedni, jobbról, a kapu után folytatódó út irányába. Valami van a pofájában, sikeres volt az éjjeli vadászata. Dénes átengedi nekem a lehetőséget, nála csak színesdia van a Mari nénivel (Pentacon 500) nehezített Pentacon Sixen, nem nagyon van esélye a 100 ASA-s filmre. Nincs időm fényt mérni, emlékezetből idézem az expozíciót, 100 ASA-ra, és gyorsan felszorzom 1600-ra. Kész! Rekesz, idő beállítva, motor bekapcsolva. A róka pont leér az útra, tőlünk nagyjából 20 méterre. Jó a távolság a 400-as teléhez. Kicsit ugyan levegős, de így szép. A hajnal derengése szép fényeket varázsol a bundájára, s a körülötte lévő füvek is szépen csillognak. Jól fog ez mutatni, még fekete-fehérben is.
Bármennyire óvatosan emelem a válltámaszos gépet, a róka megáll és felém néz. Tyúk van a szájában, nagyon jól néz ki. Elém kerül a gép, ujjam már az exponáló gombon. Majd gyorsan komponálok, közben élességet állítok, és durr! - gondolom magamban. Belenézek a keresőbe… és semmit nem látok! A fene esne belé! - sütök el magamban egy szitkot. A harmat miatt nem vettem le az objektívről a frontlencsevédőt, és erről megfeledkeztem. Óvatosan előre nyúlok, hogy leszedjem, de a koma nem ad nekem még egy esélyt, megugrik, még port se tud maga mögött hagyni.
Még bánatosan ellenőrzöm az expozíciót, jó lett volna-e, de sovány vigasz most számomra, hogy jól számoltam. Ez a lehetőség oda.
Egy fotós életében sokkal több az el nem készült kép, mint az, ami az archívumában lapul, és ezeket általában többre is tarja. Az emlékezet tárházába exponált képek megvalósításának a lehetősége legalább annyira hajthat bennünket, mint az új, sose látott, vagy elképzelt élmény megragadása. Az úton tartó erőt mind a két forrás táplálja.
A természetfotós agya egyébként is sok, csak oda rögzített képpel van tele. Egy-egy elkészült képhez számtalan elkészületlenen keresztül vezet a sokszor bizony nagyon is nehéz út. A szerencse - mint mondjuk az én esetemben a Márciusi mese készültekor - nagyon ritka, és ha csak erre alapoz a természetet fotózni vágyó, fel kell készülnie arra, hogy az emlékezete lesz a legkihasználtabb képtároló. Ha ugyan egyáltalán témaközelbe lehet kerülni csak a szerencsére alapozva? A Márciusi mesénél is „csak” az idővel és a pillanattal volt szerencsém. A kép további építő eleme a tudatos munka.
Szép és érdekes, de főleg tanulságos dolog lenne tehát az el nem készült képekről írni, csak hamar kiderülne, hogy ehhez semmi köze a természet vagy a sors szeszélyének, hanem sokkal inkább az ember hibázó képességének. Ugyan ki szeret a saját hibázásairól beszélni, s főleg írni, még akkor is, ha ebből mások okulhatnak?
Mikor belevágtam ennek az ötletemnek a megvalósításába, csak az elkészült képek leírásában tudtam gondolkodni. Némelyiknél a készítés körülményeit tartottam érdekesnek, vagy éppen a téma megközelítését. Lesznek olyanok, amelyeknél az emberi körülmények, régi barátságok, rég látott arcok, régen megjárt helyek emlékei késztettek írásra. Némelyiknél pedig maga a kép ébresztett bennem önmagától elvonatkoztatott gondolatokat, vagy szült elképzelt történeteket.
Egy fotós életút elevenedik meg ezekben a sorokban, felfedve azt az oldalamat, amely a szavak nyelvén is mondani igyekszik a tisztelt olvasónak, illetve a képeimet ismerőknek talán fontos, vagy érdekes dolgokat, magamról. Mindig úgy éreztem, ahhoz hogy alkotókészségemet gazdagítani tudjam, néha kitérőket kell tennem a fotózás megszokott ösvényéről. Ez jobbára a zenehallgatásban merült ki. Némely zenemű katartikus élménye, reményeim szerint egyes képeimen vissza is köszön a vizualitás kifejező erejével. Néha viszont grafomán késztetést érzek egy-egy képem kapcsán.
Ezek figyelembe vételével egyáltalán nem biztos, hogy fotós pályafutásom legjelentősebbnek tartott képeinek gyűjteményét tarja a kezében a nyájas olvasó, hanem olyanokét, amelyekről úgy éreztem, kell még hozzá, vagy lehet róla írnom. S mint minden műnél, erre is igaz, születésekor elsősorban alkotója örömét szolgálja, de azzal, hogy Önök elé tárom ezeket, azt a reményemet is megtestesítem, hogy talán az olvasóknak is örömet szerezhetek velük.
2007. február 17., március 7.