Hiába no, a természetben a virágok a kedvenceim (meg persze a tájfényképezés, de az külön történethalmaz lehetne), különösen a hazai orchideák. Soó Rezső, méltán híres botanikusunk találóan nevezi a kosborok megszállottjait, tehát engem is „orchidiótának”. Visszagondolva természetfotós múltamra, meglepetéssel kell tapasztalnom, hogy célirányos "fajvadászatom" kifejezetten csak a virágokra, de leginkább az orchideafélékre irányult.
Hajtottam én a nagyvadat Kovácsiban egyedül, Kovács Attilával, Berta Bélával Gemencen. Antli Pistivel is rohangásztunk a dámok után a gyulaji erdőkben, de a Szőcs Döncivel Budakeszin "elejtett" szarvasaimat semmi nem übereli. A muflon, meg a dám különösebben nem is érdekel, nem őshonos hazai „madarak”. Szarvasból jóllaktam a Márciusi mesével és az abban az évben készült bőgős és fekete-fehér sorozataimmal, jobbakat azóta se nagyon csináltam. A vaddisznó meg a bográcsban, vagy a nyárson az igazi a számomra. Az őz talán az egyetlen, ami a mai napig birizgálja a fantáziámat. Ha apróvad kerül elém, nem sajnálom rá az időt, a róka ellenben ma is különösen nagy kedvencem.
Madarakat se nagyon kajtattam. Ha jól belegondolok, sikeres, önálló lessátrazásamnak a '88-as gyurgyalagsorozatot nevezhetem meg. Azóta szinte minden emlékezetes madárképem páros, vagy csapatmunka eredménye. '92, azaz Pacsmag óta pedig minden madaram alá odabiggyeszthetném Molnár Zoli nevét is. Az ő folyamatos terepmunkája, és persze barátsága nélkül talán le is ragadtam volna a feketeharkályos képnél. Ott van ugyan a '88-as madárfürdősorom és a '94-es görögországi lesezések is, de Kiscellben szerencsém volt, (sőt, akkor még kitartásom is), Görögországban meg olyan madárparadicsomba pottyantam, ahol igazán helytálló volt a "vak tyúk is talál szemet" népi aforizma.
De a virág az más! Azért egyedül is hajlandó voltam talpalni, kutatni, felszerelést cipelni, kezelni, 100 kilométereket autózni.
1985-ben, az Őrségben találtam magam szembe az első orchideával. Kicsi, fonnyadt agárkosbor volt az Őrség-fogadó mögötti focipálya mellett, de rögtön bele is bolondultam. Ezután jöttek az évek, amit Döncivel virágok után koslatva töltöttünk. Szakkönyvek, védett területek leírásainak sokaságát bújtuk. Konkrét menetrendeket dolgoztunk ki, mit mikor, hol találunk. És bangólázban égtünk. Bangót akartunk, mindegy milyet! Kiszemeltük magunknak az Ócsa-Dabas-Kunpeszér vonalat, és amikor eljött az idő, Trabira kaptuk magunk. Bár a könyvekből teljes képet kaptunk a környéken honos pók- és szarvasbangóról, elképesztő, főleg így utólag felidézve, hogy a földutakat róva, távcsővel fürkészve a terepet, meglábalva a pusztákat, mikről nem hittük messziről, hogy na, ez az! A legnevetségesebb a zászpa bangóvá avanzsálása volt, de még jó, hogy arrafelé nem honos az őszi kikerics, gyanítom, tavasszal kibomló leveleit is bangónak néztük volna. Nem mondom, egyébből volt termés bőven. Kosboraim, egyéb védett növényeim zöme ennek a korszaknak a gyümölcse, de bangó egyelőre egy szál se.
A következő év májusában már megint a dabasi utakon porosodtunk, de szerencsénk már megint annyi volt a bangókat illetőleg, mint utcalánynak a jámbor élethez. Pedig a téli holtszezont még több könyv bújásával, még precízebb útitervek kiötlésével töltöttük. Gondoltunk hát egy nagyot, és odagurultunk az Ócsai TK hivatalához (ekkor csodálkozhattam rá először a műemlék templomra, a remek skanzenre és a még remekebb bajor sörözőre), de jó adag naivitással bírhattunk, amikor azt gondoltuk, hogy Nimród Fotóklub tagságunk és jól hangzó neveink nyitott ajtóra találnak. A TK vezetője nem csekély könyörtelenséggel hajtott el bennünket melegebb éghajlatra, azzal a felkiáltással:
- Minek akarnak maguk bangót fényképezni?
- Tényleg - gondoltuk magunkban összenézve -, minek is?
Hülye kérdésre nem akartunk hülye választ adni, inkább lógó orral elkullogtunk. Kicsit tanakodtunk a kocsinál, benézzünk-e a sörözőbe, vagy csapjunk még egy kört? Kijött utánunk egy természetvédelmi őr, gondolom, hallhatta beszélgetésünk tárgyát és neki se lehetett túl szimpatikus a főnöke. Félre húzott bennünket, és a fülünkbe suttogta a szentírásként ható igét, hol fotózhatunk pókbangót.
- Nem lesz gondod belőle - kérdeztük?
- Ááá - legyintett -, a TK határán kívül van. A kutya se jár arra.
- 2-3 nap múlva nyílik - bíztatott.
2-3 nap múlva a reggel Dabason, a peszéri út végén talált minket. Megvolt a kocsma után jobbra nyíló, széles, az elején betonozott dűlőút. Eljutottunk a második, jobbra kereszteződő, nyárfák sora alatt meghúzódó, alig látható földúthoz. Ennek végén megtaláltuk az elhagyott rókavárat is, kikászálódhattunk a Trabantból. A nagy rét túloldalán ott volt a fiatal akácosból kiemelkedő, magányos szürkenyár. Elindultunk az irányába, figyelve a baloldalt, hol ér véget, illetve kanyarodik el balra a rétet szegélyző bokorsor. Ott kell lenniük a bangóknak. Volt ott minden, csak az a bizonyos pókot hajazó orchidea nem. Még annyi se, mint kódis kalapjában az apró, hajnalban. Egyre nagyobb köröket róttunk, de a szokásos tavaszi virágokon kívül csak néhány rakás birkabogyót láttunk.
Dénes (de bevallom, befelé én is) feladta. Nagy durrogva visszakoslattunk a kocsihoz. Kifelé menet még illendőségből lövöldöztünk egy kis réten a seregnyi széleslevelű ujjas- és vitézkosborra, ne menjünk már kép nélkül haza. Nagyon úgy kezdett kinézni, hogy egyelőre le kell mondjunk arról, hogy bangót fotózzunk. A dabasi krimóban fogyasztott bánatsörünk felett azon töprengtünk, hogy kapcsolatokat kell szereznünk, biztosra kell mennünk, ezekkel a kujtorgásokkal csak az időnket pazaroljuk. Akkoriban vettük fel a kapcsolatot Nagy Csabával, ő biztos helyeket tud Sopron környékén.
Pár nap múlva éjszakázni voltam. Abban a szolgálatban éppen hárman voltunk. Az a fránya virág meg csak ott motozott bennem.
- Elegen vagyunk, nem kellek én ide reggel - gondoltam. Meg kéni dobbanni hajnalban, és még egy próbát tenni.
Felhívtam Dénest, nincs-e kedve holnap kirongyolni? Nem volt, elege volt Dabasból. Én még rászántam a holnapot, vagy bejön, vagy szórakozok egyet. Az időmbe ez még belefér. Hajnalban a szakik jóváhagyásával lefalcoltam, hazaugrottam a cuccért, a kora reggellel már a rókavárnál randevúztam. Kicsit eltávcsövezgettem, mi mozgás van a réten, de csak a reggel lanyha lehelete simítgatta a növényeket, négylábú sehol. Összekaptam egy könnyű felszerelést, betájoltam magam és elindultam a rétre. Odaértem az ígéret földjére, de megint semmi bangószerű nem akadt a szemembe. Egy szép, fiatal zsályára figyeltem fel. Majd a biztonsági körök után visszatérek rá, gondoltam magamban. Letettem a táskát mellé, hogy könnyen visszataláljak és a magam megnyugtatására egyre nagyobb sugárban köröztem, de eredménytelenül. Visszabattyogtam a zsályához, legalább azt megcsinálom rendesen. Leguggoltam, ahogy szoktam, ha komolyan érdekel egy virág, földközelből adja igazán magát. Nézzük, mit kezdhetek vele? Ekkor betolakodott valami a bal szemem sarkába. Odafordultam guggoltomban, és abban a pillanatban seggre is zuttyantam a meglepetéstől. (Aztán rögtön be is kattant, vajon mire huppanhattam nagy izgalmamban?) Istenem! Egy bangó virított bele a képembe. Egy!? Egyre több! Amint ráállt a szemem itt is, ott is egy-egy finom, törékeny, kicsiny, a fűféléktől erősen elütő zöldszínű, vékony száruk tetején a jellegzetes virágzattal ott díszlettek a pókbangók. Óvatosan feltápászkodtam, remélve, hogy mázsás testem nem végzett ki egyet sem ezekből a kincsekből? Nem, szerencsére, mind ép, azon a részen, ahol a zsályát találtam egy sincs, de attól pár méteres sugarú körben több tucat. Örömömet, felindultságomat semmihez se lehetett hasonlítani. Vadász örülhet így egy kapitális bikának, vagy egy mesebaknak. Azt se tudtam, mit csináljak? Jól benéztem az élőhelyet. Pontosan az a hely volt amit a jó szándékú zöldruhás koma elmondott. Gondolatban egy hálaimát rebegtem felé.
Vissza kellett menjek a kocsihoz, összeszedni az állványokat, vakukat, makrókészségeket. Míg kifelé trappoltam, beugrott az agyamba Dénes. Ezt neki is látnia kell! Ezt nem akarhatom nélküle megfotózni. Mennyit hajtottuk ezt a pillanatot együtt. De jobb is ketten, jobban oda lehet figyelni. Jól ki is egészítettük egymást. Ő nagy türelemmel, vigyázva a virágokra képes megtisztítani a környezetet a felesleges, tavalyról ottmaradt, elszáradt növénymaradványoktól. Ha kellett, finom ecsettel szedegette az orchideák mézajkáról a rátapadt porokat, szöszöket. Én meg jól belőttem már a három lámpás Braun-rendszert. Amíg ő szöszölt, én a felszereléseket állítgattam be. Mindig csak az egyikünk mozgott, addig a másik ügyelt, hogy ne tegyünk semmiben kárt.
Órámra néztem, még csak 8 óra van. 11-12 körül vissza is érhetünk, úgy is vakuzni kell, mindegy milyen a fény. Bepakoltam hát gyorsan, és sietősen Pest felé vettem az utam, imádkozva, hogy otthon legyen. Szerencsém volt, a rá időnként jellemző pesszimizmusnak meg nyoma se, így jó időben roboghattunk is vissza.
Nagyot tanultunk már megint. Nem elég jó helyen keresni, de az se mindegy, mikor vagyunk ott. És itt nem csak a virágzás pár napja számít, hanem a napszak is. Elég melegnek kell lennie a reggelnek, hogy kibontsa a virágokat. Beburkolózva csak a legszakavatottabb szem veszi észre a nagy zöld susnyóban. És a szemnek is rá kell állnia, mit kell észre vennie? Amíg nem fedezed fel az elsőt, a többi is rejtve marad.
(2004-ben fotósbarátaimmal az elhagyott gánti bauxitbányába mentünk. A sor végén voltam, de csak én vettem észre az úttól alig két méterre lévő méhbangót, mert tudta a szemem, hogy mit kell látnia, és szerencsére éppen virágban is volt. Pár nappal előbb voltam ugyanott egy másik társasággal és semmi se ötlött a szemembe. Az más kérdés, hogy magam is, meg a természetvédelmi őrök is (akiket azonnal értesítettem) meglepődtünk a vértesi méhbangó leleten.)
Nagyon szépen megfotóztuk első bangónkat.
Pókbangó - Dabas, 1988. május (F-1N, FD 2,8/100, kettős kihuzattal, három vakuval világítva
Ezt következően Csaba vendégei voltunk, mivel közben jó barátságba keveredtünk. Légybangó és papucskosbor került terítékre. Cserébe, rá egy évre meghívtuk a pókbangóra, amire nagyon vágyott, de feléjük csak a Fertő túloldalán tudták, oda még akkor nem nagyon lehetett eljutni. Jókora késéssel érkezett a vonatja, kezdtünk aggódva lesni az égre. Egyre erősödő szél kezdett fújni. A kocsiban már komoly félelmeink voltak, olyan oldalszél dobálta a Trabit, amiben épeszű ember nem megy virágot fotózni. Belőlem a született optimista szólt:
- Sebaj, majd a fák felfogják.
Hát nem fogták, az összes bangó vízszintes szárral lobogtatta virágait a szélviharban. Csabára pillantva elég kényelmetlenül éreztük magunkat Döncivel. Az ő arcán a csalódottság, miénken a zavarodottság volt az uralkodó vonás. Mi ugyan tavaly már megfotóztuk, mint fotótéma érdektelen volt a számunkra, de a barátság és a viszonzási kötelezettség nehéz kőként fészkelték bele magukat a gyomrunkba. Tanácstalanok voltunk, az idő még a virág egész alakos fotózására is alkalmatlan volt, nem hogy az alig több, mint centis virág makrótechnikájú fényképezésére.
Mentőötletem támadt:
- Lessátrazzuk be a nyavalyásokat – gondoltam egy nagyot!
Úgy néztek rám, mint egy háborodottra, egész addig, míg el nem magyaráztam, hogy fordítottan sátrazunk, nem a sátorból fotózunk kifele, hanem kintről a sátorba befele, ami alatt ott gubbaszthatnak a bangók. Mivel a legerősebb napfényben is vakuzni kell a virágot a nagy leképezésből és a legkisebb rekesznyílásból adódó fényveszteség miatt, olyan mindegy, hogy nem kap fényt, viszont így szelet se. A csomagtartóban meg úgyis állandóan ott a lessátor.
Hangulatunk derűsre fordult, nagyokat röhögtünk, ahogy a megbolondult ponyvával viaskodtunk, ami kaján örömmel vitorlázott volna tova a süvítő széllel. Azért valahogy csak ráerőltettük a rudazatra, amit jól le is cövekeltünk. Jöhet a terepigazítás, a vakuk belövése. Állvány, fotóscucc a helyén, gyerünk Csaba, tiéd a pálya! Egy elemlámpa is előkerült, anélkül elég nehéz lett volna szegénynek élességet állítania, hát még a mélységélességet ellenőrizni. Vidáman villogtak a vakuk a zár kioldások parancsaira, Csaba rendesen pufogtatta a filmjeit. Később pedig elégedetten nyugtáztuk a napot a dabasi csehóban sörözve.
Emlékezetes túrát tettünk!
Csaba kis idő múlva felhívott. Nevetve mesélte, hogy váratlan lehetősége adódott. Egy tanulmányi csoporttal eljutott a Fertő osztrák oldalára, a szigorúan védett területekre. Olyan réteken járt, ahol kaszálni lehetett volna a pókbangókat. Jó fényben, szélcsendben. Ennek őszintén örültem, jókat derülve felidézett tortúránkon. De leginkább annak örültem, hogy Csaba is úgy gondolta, szeles túránk olyan élmény volt, a barátságból fakadó tenni akarás olyan kiteljesedése, amire mindig emlékezni lehet, és fogunk is. Meg is hálálta nekünk, előbb a méhbangóval, majd a feketeharkállyal, egy rakás különféle nőszöfűvel, struccharaszttal, de leginkább sok szép, közös emlékkel. Útjaink azóta szétváltak. Ritkán vetődünk össze, de baráti érzéseink változatlanok a mai napig. Az ő barátsága előtt tisztelgek, neki üzenek ennek a történetnek a leírásával.
2005. november-december