Hollóból vízirigó

Ami például nem is úgy volt, hanem előbb a kövirigó motoszkált a fejünkben. Történt ugyanis, hogy Dénessel, úgy ’88 tavaszán kitévedtünk Gántra és a bányamúzeummal szembeni oldalon, a régi kőfejtőn egy érdekes madarat láttunk mozogni. Gyorsan elő a távcsövekkel, és akkor láttuk először a kövirigót.

No meg utoljára is, legalábbis életben. Más képén azonban annál többet, de ez sovány vigasz volt a számunkra. Mondanom se kell, hogy kövirigó lázban égtünk. Gántról valószínűleg tovább állt, ott többet nem is láttuk. Újra a szakkönyvekhez fordultunk, és azokban elég ígéretesnek hangzott a dunabogdányi régi kőfejtő, mint fészkelő hely. Kicsit lecsúsztunk ugyan a költési időről, de felderíteni sosem késő felkiáltással kiautóztunk.
A visegrádi útról jól látszott, hogy a bogdányi hegy melyik részéről is van szó, megtalálni az utat hozzá viszont messziről sem volt egyszerű. Szegény Trabi visított kínjában, ahogy erőltettük fel az egyre meredekebb földúton. Meg is sajnáltuk, kerestünk egy védett parkolót neki, és maradt a gyalogos felderítés, ami sokkal kevesebb reménnyel kecsegtetett, mint az autóból távcsövezés. Ez a félelem be is jött, egy szemernyi nyomát sem láttuk a rőt begyű, kékes hátú madaraknak. Pedig már lelki szemeinkkel láttuk is, hol lenne a jó. Fel is adtuk arra az évre, volt más bőven virágban is madárban, ami biztos volt.

A következő évben egyedül szántam néhány utat Dunabogdányba. Dénes feladta a kövirigó ottani előfordulását. Nem is tévedett, a régi bánya feletti kitermelés valószínűleg elűzte onnan őket. Egy holló családot viszont nem, elég intenzív mozgást figyelhettem meg egy bizonyos helyen. Így át is váltottam a rájuk, nézzük, mit lehet velük kezdeni? Lekavircoltam a régi bánya udvarába, megfigyelni a mozgásukat és felfedezni esetleg a fészket is.
Egyszer csak motor hangra lettem figyelmes. Egy fiatalember és egy ifjú hölgy kászálódott le a leállított P20-ról. Szemükben aggodalom bujkált. Mint kiderült, madarászok voltak és attól tartottak, hogy elorozom előlük a hollófiókák meggyűrűzésének a dicsőségét. Miután felvilágosítottam őket, hogy másban utazom, szinte hallottam a kövek leesését a szívükről. Nagyon szimpatikusak voltak. Beszédbe is elegyedtünk, és végig fényképeztem, ahogy (kövezzenek meg és nagyon szégyellem magam, de nem emlékszem a fiatalember nevére, csak a lányéra, Boginak hívták) hegymászó erényeket csillogtatva mászik fel a majd függőleges falon a fészekhez, és komótosan a kis hollók patkolásába fogott.

A nagy dolog ezután kezdett kialakulni, ugyanis nagy sietve tovább akartak állni, de nem átallottam megkérdezni, hová is mennek? Még aznap be akartak seperni egy vízirigó gyűrűzést is a Börzsönyben. Hopp!!! Meg is kérdeztem gyorsan, velük tarthatok-e? A motornál csak kényelmesebb az autó, még, ha Trabant is. Kötélnek álltak, a váci révig eljöttek a motorral, ott a váci oldalon raktuk le, átcihelődtek a Trabiba, és irány a Börzsöny! Aztán lehet, hogy meg is bánták a generációs híd miatt, lehet, hogy nem díjazták a zenéket, amiket hallgatniuk kellett…
A Diósjenőről Királyházán át Kemencéig vezető erdei úton mentünk, s ha már autóval, kérték, hogy akkor valami ragacsot (ragadozómadár, madarász szlengben) is had gyűrűzzenek meg. Nekem belefért az időmbe, s ha nem, akkor is, ki nem hagytam volna.
Királyháza után szóltak, hogy itt és én megint megcsodálhattam a fiatalember macska ügyességét. Jó húsz méteres bükkfa tetején volt a kérdéses fészek, az meg mindenféle kötél nélkül úgy mászott fel hozzá, mintha így született volna…

A vízirigó fészek majdnem Kemencén volt, a Kemence-patak egy sziklás oldalú szakaszán. Szemem már járta is a terepet, hol lehetne a lessátor? Mikor végeztek, megkérdeztem tőlük, hogy volna-e ellenvetésük, ha kijönnék fotózni? Nem volt, a madarászok jobban kijöttek a fotósokkal, mint a természetvédelmi őrök. Ők már letudták a dolgukat, sok sikert kívántak az enyémhez. Visszaúton rutinosan nem kapcsoltam be a magnót, így jó hangulatban értünk vissza Vácra és vettünk búcsút egymástól.
(Majd három év múlva ismerősként köszöntöttem őket a Duna-deltába induló madarászcsoport tagjaiként…)

Alig vártam, hogy hazaérjek, ment is a telefon Döncinek, mit sikerült beszerezni, és pár nap múlva a hajnal már a Börzsöny felé autózva ért minket. Gyors terepszemle, mutatom Dénesnek, hol a fészek és hová gondoltam a lessátrat. Úgy is lett, villámgyorsan felállítottuk és be is vackoltunk. A madarak jöttek, már nagyok voltak a fiókák, az egész patakot fel tudták volna zabálni, de mi meg csalódottan jöttünk rá, hogy ebből így nem lesz fotózás. A szűk patakmeder nem kapott napot, ellenben a környező fák a kevés fényt is tovább gyengítették, és a 100 ASA-s filmekre esélyünk sem volt 1/60 vagy 1/30 időkkel a gyors mozgású jószágokra. Nem baj, majd visszajövünk a Braunokkal, döntöttük el, de addig is figyeljük ki a szokásaikat. Ezt mindenképpen érdemes volt megejteni, mert kiderült, hogy egy bizonyos szikláról repültek be a fészekbe és visszafelé is először azon landoltak, egy kicsit megpihenve. No, ismertük fel a helyzetet, arra a kőre kell majd beállítani a három lámpa össztüzét. Haza is rongyoltunk, nekem fel kellett tölteni az aksikat. Nem mertünk több napot kihagyni, a kicsik akármikor kirepülhettek.

Másnap a hajnal már Kemencén ért minket. Én felállítottam a vakukat, kettőt főfénynek az egyik akkuról, a harmadikat meg ellenfénynek a patak túloldalára a másikról. Addig Dönci a lessátrat intézte. Nekem a nagy igyekezetben sikerült a már állványon csücsülő F-1-est bedöntenem a patakba. Szegény, hangosan koppant egy a vízfelszín alatt lévő sziklán. Szerencsére semmi baja nem lett egy kis horpadást leszámítva. A gép remekül le volt szigetelve gyárilag, a winder már kevésbé, az be is mondta az unalmast. Nem baj, gondoltam, szükségem úgysem lesz rá. Kivettem az elemeket belőle, leszedtem a gépről és had száradjon! (Két nap múlva teljesen kiszáradt és az is üzemelt tovább vidáman.)
Na, üljünk már be, aztán had szóljon! Erre jött a következő feketeleves. A vaku kioldózsinór elosztója felmondta a szolgálatot. Gyors kupaktanács, úgyis csak az egyikőnk tud dolgozni, míg a madár a kövön van. Ez 1-2 másodperc, a vaku töltési ideje meg 6-8 másodperc. Majd átadogatjuk egymásnak az elosztó nélküli zsinórt.
Na, most már tényleg csak a madaraknak kellett volna jönniük és azok jöttek is, csak eszük ágában sem volt a bevakuzott követ használniuk. Csak észlelték a körülötte három méteres átmérőjű körben felállított állványokat. Kő meg volt elég a patakban, jó lett nekik a többi.
A francba, most mit csináljunk?

Tudod, mit? – szólt Dönci. – Szedjük ki a köveket annak az egynek a körzetéből!

Hajrá, nincs olyan sok! Csak ám erre a madarak is a messzebb lévő kövekről kezdtek el beszálldigálni. A vége az lett a dolognak, hogy alulról is felülről majd 5 méteres szakaszon kiszedtünk minden követ, csak azt az egyet hagytuk ott árválkodni. Szitkozódtunk, de közben jókat is röhögtünk a saját hülyeségünkön. Na, erre lépjetek adta büdös vízirigói!
Izgatottan ültünk vissza, Dénes gépébe volt dugva a zsinór, így ő figyelt jobban. Hopp, ott a kövön a madár! Durr, képen zúdította a három vaku fényével, az meg erre világgá ment. Hm, mi lesz ebből, vakargattuk a fejünket?
Átkerült az én gépembe a zsinór, jön a másik madár, az is megkapta a maga fényadagját, de oda se neki, szépen dolgozott, fittyet hányva a vakító készségekre. Mint később kiderült ez volt a hím, a másik a tojó, azt egész nap nem láttuk többet még a kő környékén sem. Persze, valahol biztos az is bejárt a fiókákhoz, mert hallottuk a zajokat a fészek felől. (Aztán odahaza kiderült, hogy nem is jártunk rosszul, a tojó meg volt gyűrűzve, szívtuk volna a fogunkat. Így Döncinek is csak egy kockája veszett kárba.)
Hát, agyon fényképeztük azt a szorgalmas hímet. Dénesnek fogytán volt a filmje, a vakuk is egyre lassabban töltöttek fel, cihelődhettünk. Még úgy-ahogy visszadobáltuk a kiszedett köveket és elégedetten távozóra fogtuk magunkat.

Patakmadár (vízirigó) - Kemence, Börzsöny-hg., 1989. május (F-1N, Tokina 5,6/400, Kodachrome 64)

Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó kettesben lessátrazásunk. A feketeharkályon Nagy Csaba is ott volt. De nemcsak ezért volt emlékezetes…
Jó páros voltunk, két és fél év alatt sokat kucorogtunk együtt a feleségem által varrt ponyva alatt.
Neked ajánlom, Dénes és a barátságunknak, a régvolt, szép idők emlékének ezt a kis írást!

Epilógus

Még abban a májusban, a soproni feketeharkály után kinéztem Bogdányba. Piszkálta a csőröm a holló. Felmenve a felső bányába, ott is ült a madár egy szép, vöröses sziklán. A hátteret a távoli Börzsöny kék hegyeinek a sziluettjei szolgáltatták. Kicsit megültem távolabb, többször is odaszállt és hosszasan időzött ott. Közben oldalogni kezdtek a bányamunkások is. Megkérdeztem őket, fotózhatnék-e itt a bányaszélen? Nem volt ellenvetésük. Gondoltam, próba-szerencse, felállítom a lessátrat. Kicsit levegősebbre vettem a távolságot, egyrészt a madár miatt, másfelől pedig inkább a tájban érdekelt, nem közeli képet akartam.
Persze, hogy nem jött a madár. Jó kétórai ücsörgés után (fene egy kínzóeszköz tud lenni a lessátor, ha nem jön semmi) már azon kezdtem tűnődni, hogy menni kéne, amikor jött egy szaki, hogy menjek vele be a védőházba, mert robbantani fognak. Na püff neki, az végleg beteszi a nagykaput az elképzeléseimnek. Kelletlenül kászálódtam ki, még annyi időt sem adtak, hogy kiszedjem a szerelést és lebontsak.
Aztán, míg a házban várakoztunk a robbantásra, odaszállt a madár. Arra a sziklára, hosszasan elidőzött, és én mit nem adtam volna egy rádiós távkioldóért…
Megvolt a durrantás, még a védőházig sem repkedtek a kövek, de ez már mit sem számított.
Amikor meg már a sátrat bontottam, ott repkedett nagy kárörvendőn az a szép madár a fejem felett. Legalább ez a kép megvan…

2014. december 29., 2015. július 7-8.

Alkonyi repülés - Dunabogdány, 1989. május (F-1N, Tokina 5,6/400, Ektachrome 100, szendvicsdia)

(A holló képén üres, világosszürke volt az ég. A kép elkészülte után megjelöltem az objektíven a beállított távolságot. Márcsak egy ilyen szép, vörös naplementére kellett várnom, amit a hollóra állított távolsággal fényképeztem.)