El fog jőni...

El fog jőni számomra az idő, mikor már nem lesz miért előre tekintenem, vissza meg értelme sem, mert utam lassan a végére ér ebben az életemben, s már csak egy szakasz vár rám. Remélem, marad időm visszatekintenem az eddig bejártra, számot vetnem mindazzal, mit kaptam az élettől, másoktól, és én mit adhattam, akinek akartam?

Minden élet egy út, ami a leszületéstől a visszalényegülésig vezet. Nem feltétlen egyenes, de épp a kanyarjai tehetik változatossá, vagy akár egyedivé. A nekünk kiszabott utat sok másik keresztezi, és az a mi döntésünk, hogy melyikeken haladunk. Töretlenül előre, vagy tétován olykor kitérve a mellék- vagy tévutakra. Mennyit töprengünk a keresztutaknál, és rájövünk-e, hogy nem az egyenes van innen kijelölve nekünk, hanem az egyik oldalirány? De melyik? Döntéseinkből eredő hibáink legalább annyira alakítják a jellemünket, mint a helyes választások. A megtett kilométereket pedig nem csak a tettek, hanem az emberek is jelentőssé teszik. Akik meghatároztak egy-egy irányt, vagy csupán mély lenyomatot véstek az emlékezetünként végig cipelt márványtáblára, értelmet adva a rögök taposásának. Csak ezekre akarok majd visszatekinteni. Ezek az emberek útjelzők, a kilométerkövek, melyek nem csak a megtett út hosszát jelölik, hanem annak tartalmát is. Ha sok olyant hagyhattam magam mögött, melyekre még úgy is szívesen emlékszem vissza, hogy már reményem sem lehet újra látnom őket, csak belső képi emlékezetem tárházából előidézve őket, tartalmas életet hagyhatok itt az örökösök emlékkönyveibe írva.

Némelyik mellett úgy mentem el, hogy épp csak egy pillantást vethettem rá, mégis olyan szakaszt jelölt, amire örökké vissza lehet gondolni. Ezek az elmulasztott, ám mégis édesen felsejlő álomködök a múlt homályos párájában. Több az, amelyiknek már az elérésekor érezhettem, bár hamar tovább kell haladnom mellőle, mégis az ott eltöltött idő egy életre szól.

Kövük súgta pillanatuk az időtlen térben kísért…

Az út hosszából adódón e kövek állaga, rajtuk a számok olvashatósága eltérő, és ezért mind mást is jelent. Egyforma kövekre nem kell emlékezzek! Csak azokra, amelyek tövében érdemes volt megpihenjek, mielőtt az idő kérlelhetetlen kényszere tovább indulásra szólított volna. A kiszabott idő bizony sokszor nem volt arányban azzal, mennyire esett volna jól még ott pihennem hozzám illőre faragott formáin fáradt vállaim elernyesztve. Azzal sem, hogy bár kényelmetlen volt a felkínált ülés a tövében, a körötte elterülő táj, amin kutató szemem nyugodhatott örökre bevésett nyomatot hagyott tipródó lelkem gubancos labirintjának falain.

Most, az Ünnepek Ünnepének második reggelén, mikor e sorokat emlékezetem kiterjesztésének papírlapjaira rovom, egy olyan kőnél vethetek időtlen pillanatot, amely összegezheti az önmagam által előhívott eddigi emlékeket. Az eszemből fakadó, kényszerű elkerülési szándékot önkénytelen enyhet adó, különös csillogással teli vonzása nehezíti. Ennek nem támaszthatom hátam, csak ülhetek előtte és töprenghetek, merjek-e támaszt kérni, felé fordulva, mellem átmelegedett testének szorítva, ősz fejem vállára hajtani, vagy csak bámuljak lopva, vágyódón felé, s inkább a környezetén merengjek? A táj, amire mellőle szétnézhetek elkopott időm letisztultan egyszerű formáiban egy mások számára eljövendő életet jelképez, amihez jó lenne a megélt tapasztalatot kölcsönözni, de az is elég, ha az önfeledt ifjúság telített színei díszítik. Mikor a serkent fény megsüti e követ, még távol ülő testemet is átjárja a lélekben reményt szülő meleg. Ferednem viszont csak a látványban adatik, belső tüze nem érheti szívem és az érzék holnapi aratókra váró mezejét.

El fog jőni az idő, mikor innen is tovább kell indulnom. Talán én észlelek, túl sok már, amit itt töltöttem, talán a kőre is terhes már az óra, de felkészültem arra is, hogy ő szólít, kapj észhez, a láthatáron az igazi jő!

(Faustus doktor dilemmájával vívódom: Minden ilyen korba került férfi így van ezzel? Akkor sodorja útjába a sorsa Máriák sokaságát, mikor az időszakadék már áthidalhatatlannak tűnik számukra? Jobb időben elhessegetni még a lehetőségét is a rejtett lángolásnak, mert Villon mester ecetbe mártott tolla rajtunk is nevethet, amint ostobán magunkénak valljuk a vén Platón, maga által is tréfának gondolt hozzáállását a két nem egymáshoz való viszonyáról. Csak nagyon is erős az elvesztegetettnek gondolt idő miatt érzett keserű szájíz a nyelvünk tövén.)

József Attilát idézem majd megtérült gondolataimból, s nyögve, tápászkodom fel, könnyet maszatolva szét időmart ábrázatomon, vállamra vetve az újabb súllyal gyarapodott batyut. Arcomat előre vetve lépdelek tova, visszavár a vége felé közeledő út, megint soká időztem egy helyben. Néha lopva visszatekintek, változott-e a táj? Más ül-e már ott? Aztán eljő az a kanyar, amiből már nem lehet visszalátni, csak az emlék marad, a mindennapokra kárhoztatott.

El fog jőni az időm, számot is vethetnék akár, állok majd elébe, minek jönnie kell. Batyum a hátamon, benne az elhagyott kilométerek köveinek emlékrögei. Súlyuk eltérő, de értékük egy. Életem magammal cipelt, boldog súlyú csillámlapkái. Fényük mind kedves nekem. Az emlékek éltettek, s újakért léptem mindig tova, még akkor is, ha tudtam, nem marad már mit learatnom, soha. Sorsom egy, életre kelni, megélni és beleegyezőn nyugodni, ha érzem, vannak utak, nem az enyémek, s azokon is ott maradt a lábam nyoma.

Egyszer eljő majd mindenki ideje, és ebben már ők is poros lábú, fáradt vándorként tekinthetnek vissza megjárt útjaikra, hátrahagyott köveikre. Az ő vállaikat is húzzák majd a tövükben gyűjtött emlékek súlya. Számot is vethetnek majd, s ők is tudni fogják majd, melyek voltak a legfontosabbak, de vajon azok megtudják-e valaha, akiknek édes terhű emlékeivel együtt megyünk neki az Utolsó Átjárónak?

A világ, melyre születni hivattunk adott, de nem biztos, hogy álmaink szerint épült. Ha kicsit alakítani is tudunk rajta a magunk kedvére, az jobbára csak illúzió. A törvények Istentől erednek, mi legfeljebb kikerüljük őket. Utunk viszont egy – csak másképp jutunk oda –, amit az azt szegélyező, magunk kiválasztotta, vagy nekünk rendeltetett kövek elfoszló porába vésett a megingathatatlan akaratú sors, még ha olykor keserű fintorral is…

Azok lehetnek elégedettek, akik Diana Krall Jimmie-jének elfoszlón libegő billentyűfutamához hasonló, beletörődő könnyedséggel érnek a véghez és fogadják el azt. És e világot végig kísért gyertyájuk a reményt adó húrpendüléssel együtt hunyhat ki, elégedetten fordulva az előttük kinyíló kapu felé - Van mit magammal vinnem! -, még ha nem is várja őket az örök világosság és a mindent körül illatozó Elysium!

Léteznek ezek egyáltalán, és ha igen, nem lehet, hogy pont itt, ahonnan távoznunk kell?

De hiszen visszajöhetünk!

A fausti dilemma - Pacsmag/Szigethalom 2002. július/szeptember (G2)

2006. december 26.
Kései gondolatokkal kiegészítve, 2008. július 1-2.