Mártélyi mese

A múlt pénteket és szombatot Hódmezővásárhelyen töltöttem. A MAOE Fotóművészeti Tagozatának mártélyi kiállítását voltam hivatott berendezni. Emellett Nagygyörgy Sándor néhány fotójából és képzőművészeti alkotásából rögtönzött kis teremnyi anyag elrendezése is rám várt. Jó érzés volt újra az általam '99-ben paszpartuzott képekkel újra dolgozni. Óhatatlanul eszembe jutott az ugyancsak Hódmezővásárhelyen megrendezésre került kiállítása, melynek fotós termeit szintén én rendeztem be ugyanabban az évben.

Odafelé vonattal mentem, az utolsó szakasz átvitt Mártélyon. Az állomás ugyanolyan vidámsággal nézett vissza rám, ahogy tavaly ősszel. Kicsit szomorúan gondoltam rá, hogy nem nagyon fogok kijutni ide. Nem is készültem úgy, aztán a sors máshogy hozta. Történt ugyanis, hogy a MANK Mártélyi Alkotóházának péntek délutánra esett az évadnyitó ünnepsége, amire engem is szívesen invitáltak, sőt a kint alvást is felajánlották. Kapva-kaptam az alkalmon. Az évadnyitó kellemes, családias ünnepségre sikeredett, sok kedves emberrel ismerkedhettem össze. Napnyugta előtt viszont kerestem valami vendéglátóipari egységet, nem tehettem róla, de a pogácsa csak tömít, de nem laktat. Amire végeztem, a Nap éppen lebukóban volt. Meghitt, puha fényekben és színekben játszott az ég. Állvány nem volt nálam, a kézből fényképezéshez fel kellett volna emelnem az érzékenységet, de nem igazán fűlött a fogam rá. Inkább elkezdtem játszani a hosszú idős, bemozgatott kamerás felvételekkel. Egészen misztikus képek jelentek meg a kijelzőn, éreztem, hogy ezek talán többről szólnak, mint a naplementéről.

Az alábbi képet tegnap kiraktam a Facebookra, ezzel a szöveggel:

Ez a fűzfa a Holt-Tisza partján mondhatni ikonikus figurája lett az évek során a fotósok körében. Sokan megörökítették, magam is futottam rá néhány kört, és a jó fotósoktól nem is látni azonos képeket. Talán ez sem hasonlít egyikre se.

Alkonyi impresszió - Mártély, 2016. május 27. (G15, felvételkor mozgatott kamera) Az alább négy kép ugyan ezekkel a paraméterekkel született.

Aztán Handó Gergely Barátom ráérzett. Szeretném őt idézni:

Mesevilág
 

Elkezdtem valamit keresni Krúdytól, de teljesen másra találtam. Kicsit hosszú lesz, de nekem ez van benne a fotódban. A falusi mondavilág, ami már gyerek korban, meséken keresztül adja át a gyökereket, morális kapaszkodókat. Szóval ezt találtam, ennél jobban nem tudnám megfogalmazni, hogy mennyi minden ébredt föl bennem több tíz év után, amikor megláttam ezt a fényképet:
 

"[...]A Tisza fenekén lakik a vizek királya, kezdte a nagymama a mesét, ott van neki egy szép fényes palotája. Onnan jön fel mint búzakék dolmányos, sárga csizmás huszár, elrabol egy lányt, az éjszakát vele tölti csupa rózsaszín vízi birodalmában, de annak a lánynak már soha többé nem lehet gyereke. Honnan lehet tudni, hogy nem igazi huszár?, kérdezte a kislány tágra nyílt szemmel. Egyszerű, felelte a nagymama, jégből van a sarkantyúja. Ja, nevetett a kislány, erre nem is gondoltam. Nagyon sok kincse van ám ennek a huszárnak, folytatta a nagymama, a víz mélyén van elásva a rengeteg sok aranyköcsögje. A halak nyelvét is érti?, tudakolta az unoka. Pszt, csitította a nagyanyja, most jön a java, figyelj! A tavaszi napéjegyenlőségkor feléled egy víziszörny a Tiszában, egy jó szörny. Itt, ennél a falunál szokott belekezdeni szomorú, mégis oly gyönyörű énekébe, melytől az embernek sírni támad kedve. Miért énekel?, kérdezte a kislány. Mert magányos, keresi a párját, akit hosszú-hosszú évekkel ezelőtt elveszített. A folyó vizét is képes megváltoztatni ez az ének, olyan ereje van. S akinek van füle a hallásra, előre meg tudja jósolni belőle az áradást. De ha nincs áradás, akkor rendszerint valami rossz történik azzal, aki az éneket hallja. Ezeket te honnan tudod?, kérdezte a kislány. Még nagyapád mesélte, hogy legénykorában halászgatott a Tiszán, s egyszer csak egy vörös sipkás manó ugrott a csónakjába. Nagyapád le akarta ütni az evezőlapáttal, de az a manó olyan ügyes volt, hogy mindig máshova perdült, mint ahonnan a hangja hallatszott. Hát ő mesélt a huszárról, a szörnyről meg az énekről. A kislány fejében kavarogtak a mese színei: a búzakékek, a sárgák, vörösek, rózsaszínek, s valósággal borzongott a titokzatos vízi világ valamennyi izgalmas villanásától. Szeretnék mindent lerajzolni, szorította meg nagyanyja eres kezét, segítesz?"[...]
 

Halász Margit - Éneklő folyó (részlet)

Köszönöm Gergő!