A horizont...

A horizont jelentősége a tájképben

A tájképek nagy része nyílt, széles távlatot befogó kép. Ezek mindegyikén fontos meghatározó elem ég és föld vagy víz találkozási vonala, a HORIZONT. Ez a vonal ellenmondást hordoz magában: a végtelen terek találkozási vonala, a végtelenek vizuálisan elérhető, illetve ábrázolható határa. A természet folyamatosan jelenlévő illúzióinak egyik misztikuma ez. Ennek képi érzékeltetése a legizgalmasabb tájfotográfiai feladatok közé tartozik.

A valóságot szemlélve szemünk a táj előtere és az ég végig pásztázása után a horizonton nyugszik meg, egy stabil, ott elhelyezkedő elemre összpontosítva. Egy képet szemlélve ugyanezt tesszük. Ezért a horizont képen belüli helyzete döntő fontosságú.


Nyájas táj - Vác közelében, 2008. május (350D)

A képen bőven van látnivaló, ugyanakkor a pontosan alsó harmadba helyezett súlyvonal (a mező szél) és a bal alsó súlypontban lévő virágos fa megteremti a kép egyensúlyát, dacára a rajzos felhőzetnek és az elől legelő állatoknak is. Akárhová is kalandozik a szemünk, előbb-utóbb azon a fán pihen meg, ahonnan át is tekinthető szemmozgás nélkül a kép. Fontos megjegyezni, ha a horizonton több elem is van, a szem mindig a legvilágosabbat keresei, és azon is állapodik meg.

 Az ókori egyiptomiak fektették le – a mai napig a művészetek és az építészet egyik legalapvetőbb arány meghatározását – az „aranymetszés” szabályát.

Két, egymáshoz tartozó, de eltérő méretű elem akkor van arányban egymással, ha a kisebb úgy aránylik a nagyobbhoz, mint a nagyobb az egészhez.

Ez azonban kicsit leegyszerűsítve jeleneik meg, például a fotográfiában. Elfogadottá vált a kép vízszintes és függőleges irányú, három egyenlő részre osztása.

A vonalak a kép súlyvonalai, a pontok pedig a súlypontjai.

Nem véletlen, hogy a mai gépek keresőinek rácsosztása is ennek felel meg. Ez a legalapvetőbb elrendezési elv, amit szem előtt tartva arányos, nyugalmat sugalló kompozíciókat fényképezhetünk.

A középen – akár függőlegesen, akár vízszintesen – végig húzódó horizont- (illetve választó-) vonal azért nem szerencsés, mert a két egyenlő részre osztott képből nem derül ki, hogy melyik a hangsúlyosabb rész.

Az ábrán jól látható, hogy a még eltérő tónusú, de egyenlő méretű részek közül sem lehet eldönteni, melyik a hangsúlyos. Egy képben gyakorlatilag két (vagy jelen esetben négy), különálló képet láthatunk.

Nagyon kevés az olyan eset, leginkább tükröződések együtt fotózása a tájjal, amikor helyén való a kép közepén futó horizont.


Piszkos tükör - Kerek-tó, Búbánat-völgy, 2003. október (G2)

Amikor elfogadott a középen megosztott kép, hiszen a két fél összetartozik, még ha egymáshoz képest eltérően is látszanak a képen. A vágással erőteljesen oldalra helyezett fa billenti ki a képet a sematikus állapotból.

Az, hogy a horizont vonala melyik aranymetszésvonalhoz essen közelebb, minden esetben azon múlik, hogy az adott képnek melyik a tartalmilag hangsúlyosabb része. Az arányos ábrázolástól, a szabályoktól való eltérés megengedett, olykor meg is kívánt, de mindenkor csak a kép tartalmát erősítő esetekben. Az eltúlzott arányú ábrázolás sokszor feszültebbé, nyugtalanabbá, ugyanakkor egyedivé és hangsúlyossá is teheti a képet. Tehát, mindenképpen érdekesebb képi hatást érhetünk el, ha a horizontvonalat feljebb vagy lejjebb toljuk az aranymetszés vonaltól, a kép széle felé. Ez indokolt is minden olyan esetben, amikor a kép valamelyik része tartalmilag jóval hangsúlyosabb a másiknál.
Például egy szép, rajzos felhőzetű eget érdemes nagy felületben megjeleníteni a képen, különösen akkor, ha az előtér amúgy érdektelen, csupán a tér érzékeltetése miatt helyezzük el a kép alsó, elenyésző részén.


Táj, egyszerűen - Szamár-hegy, 2011. június (G12)

A kékes összhatású, érdekes felhőrajzú kép felső része erőteljesebb. Ezért is történt a kompozíció a sárgás előtér rovására. A vékony felület így nem kiegyenlíti, hanem erősíti az ég hatását. A két kiugró fa, és a közöttük húzódó mélyedés törést visz a két réteget elválasztó hegyvonulatba, ezzel tartva egyensúlyban a képet, hiszen a szemünk is ezen a ponton talál „megnyugvást”. Ebben nagyban segít a felette lévő, szinte világító felhő.

Ezzel szemben, a gazdag, vagy érdekes tartalmú előterek hangsúlyozását a kép felső harmadába helyezett horizonttal lehet hangsúlyozni. Érdektelen, vagy felhőtlen ég esetében akár egészen túl tolva efölé. Ilyenkor azonban a súlypontok is kijjebb tolódnak, arányosan a horizontvonal fel-, vagy letolásának mértékével.


Csillogó szántás - Hanság, 1986. szeptember (AE-1, FD 5,6/100-200, ORWO NP 55, 400 ASA-ra)

A reggeli fényben szépen csillogó szántás izgalmas képe felett unalmas, felhőtlen ég volt. Így egyértelmű volt a felső horizomt vonal feljebb tolása. A kép súlypontjait jelentő baloldali, sötét tömeget és a jobboldali hidroglóbuszt ezért kellett jobban a szélek felé tolni. Így tud megnyugtató elemmé válni a közép felé eső facsoport.

Az ábra a külső vonalak és súlypontok mozgását jeleníti meg. Az alapsúlyvonaltól való távolságukkal arányban mozognak el a súlypontok is.

A horizonton elhelyezkedő elemek – függetlenül a máshol fellelhetők méretétől és színétől – önkéntelenül vonzzák a szemet.



Érdemes összevetni a három ábrát. Mivel a legfelsőn nincs a horizonton semmi, a szem a felül lévő nagy folton állapodik meg. Viszont amint van valami a horizonton, a szem azonnal átvált rá. Főleg ha világos, mégha kisebb is, mint a többi világos elem a képen. A harmadikon pedig azt érzékelhetjük, hogy a horizont vonalán történő legkisebb, de határozott változás is azonnal súlyponti elemmé lép elő. 

Egy (táj)kép szempontjából tehát akkor jó a kompozíció, ha a horizonton olyan elem található, ami – lévén megfelelő helyen, a súlypontban, vagy annak közelében – képes ott tartani a szemet, és arról szemmozgás nélkül áttekinthető az egész kép. Az arányok csak így válhatnak áttekinthetővé és egymáshoz mérhetővé. A különböző felületeket és elemeket csak így érzékelhetjük együtt, de saját szerepükben vagy jelentőségükben is. Fontos tehát, hogy a horizontvonal súlypontjában, vagy ahhoz közel legyen valami határozott elem, ami meg tudja kötni a szemet. Mindig törekedni kell arra is, hogy a hangsúlyos rész elemeinek elrendezése a horizonton elhelyezkedő kulcselem felé terelje a szemet.


Májusi pitypangok - Nógrád, 2004. május (G2)

A horizonton a súlypontot jelentő facsoport eleve jó helyen helyezkedik el, de a virágok perspektíva vonalai is arra vezetik a szemet. Így áll össze a kiegyensúlyozott kompozíció.

Figyeljünk azonban arra is, hogy a kép perifériáira ne kerüljön semmi olyan, főleg vakítóan világos, kicsiny folt, ami összességében „kilóg” a képből, mert ez minden esetben „kivezeti” a szemet belőle, felborítva a kompozíciót.


Felhőív - Nadap, 2011. február (7D)

Bármennyire is jó helyen van a templom a kompozíció szempontjából, nem a sok fehér épület vonja el róla a tekintetet, hanem a kép két alsó szélén lévő kicsiny fehér foltok, főleg a balszélső villanyoszlop és jobbra a két kicsi kerítéselem. Ezek nem engedik megállapodni a szemet a kép súlypontján.

Ha az eltolt horizontú kép világítása nem kiegyenlített (vagyis az előtér/háttér fényviszonyainak nagy a megvilágítási különbsége), számoljunk azzal, hogy a világosabb ég vagy a sötétebb előtér kedvezőtlenül befolyásolhatja az expozíciót. A részek kimérése után az expozíciót is a számunkra hangsúlyosabb rész irányába toljuk el, mivel azon fontosabb a pontos tónusmegjelenítés. Ha mind a kettőt részletgazdagon kívánjuk ábrázolni, film esetében félszűrőt célszerű alkalmazni, míg digitális fényképezésnél azt a köztes értéket kell megtalálnunk, amelyből a RAW-konverter segítségével két használható tónusú képet tudunk kibontani. Jó megoldás lehet, ha biztosan állványra helyezett géppel két különböző expozíciót készítünk a helyszínen, és a két kép digitális állományát a horizont mentén összemaszkoljuk, azaz képszerkesztő programban a két képet egymás fölé rétegelve, rétegmaszkkal egyesítjük.


A hit ereje - Szomor, 2007. június (AE-1P, FD 4/17, KODAK T-Max 100, 100 ASA-ra)

A szép felhők és a kép belső tartalma nagyon alacsonyra helyezett horizontot kívánt meg. A 17 mm-es objektív perspektívája miatt „meghúzott” felhők súlyosságát a vörös szűrő fenyegető hatásúvá fokozta. Az expozíció meghatározása történhetett az égre, mivel a talaj részletei lényegtelenek, a kőkereszt vakító fénye sokkal fontosabb. A jobb alsó gyújtópontból vízszintesen is eltolt kereszt és fa páros helyzete még feszültebbé teszi a képet, a szem nem nyugszik meg, minduntalan felnéz az égre, mintegy, onnan segítséget remélve. Viszont ott se tud megragadni, a sötét előtérből kivilágító kereszt nagyon is hangsúlyos elem. Kis idő múlva azonban felfedezi a szem a kis fa ívének visszakanyarodó kiterjedését a felhőkben, ezzel az előtér és az ég esetleges képi kapcsolatát. Ez a nézőt tovább gondolásra is késztetheti.

Megfelelő fényviszonyú, „felhőgazdag” ég esetén a polarizációs szűrő mindig jó segítség az ég felől érkező több fény megszűrésére.

Természetesen készülnek olyan tájképek is, ahol az ég nem képalkotó elem. Ezekben az esetekben is azonban él a képmegosztó szabály, vagyis a téma határozza meg azt, hogy a kép melyik részét ábrázoljuk hangsúlyosabban, vagy olyan módon, hogy arra terelhessük a figyelmet. A kép súlypontban kötése ilyenkor talán még fontosabb, hiszen az ég „hiányában” beszűkül a tér, elvesznek az arányok.


Alkonyi vízen - Szigetköz, 2011. június (7D)

A zárt tájban a vízen megtörő fényvonal jelenti a horizontot, azaz a kép elválasztó vonalát. Az azon elhelyezkedő, vakító fényben ragyogó csónak meg is teremti a kép súlypontját, és egyben a tér arányait is érzékelteti.

A horizontvonallal kapcsolatos egyik legfontosabb szabály, különösen víz esetében, hogy az nem lehet ferde! (Ha víz van a képen, mindig az számít a horizontvonalnak!) Nincs abszurdabb látvány a kép valamelyik oldalán „kifolyó” víznél, kivéve azokat az eseteket, amikor egy extrém művészi hatás érdekében tudatosan döntjük meg ezt a vonalat. Ennek azonban képileg indokoltnak kell lennie, nem valamiféle trendkövető ideának.
Ha a horizontot jelentő talaj lejtős, legyen mindig valami függőleges elem a képen, ami támpontjául szolgálhat a szemnek.


Drótozott táj - Adorjánpuszta, 2004. július (AE-1P, FD 4/80-200, KODAK Tri-X, 400 ASa-ra)

Ezen a képen látszatra semmi sem egyenes. Csak a horizont mögül előbukkanó, függőleges középvonalú traverz ad támpontot a szemnek. A drótoktól összekuszált kép nyugtalanságát a szelíd felhőzet ellensúlyozza.

 


© Vajda János - 2015 ♦ Kapcsolat: e-mail - +36 30 996 0148
A honlapon valamennyi képet és írást szerzői jog véd!