Továbbra is...

...hittel utakon, utak mentén

„Visszaemlékszem gyerekkoromra, az Apámmal tett túrákra. Már akkor különös hatással voltak rám az utak és a földek melletti kőkeresztek. Kisfiúként néha rettegéssel, néha érdeklődéssel néztem az alakra, és kérdeztem, miért van ez így, ki az ott, miért állnak a keresztek?

Nem tudom, még a mai napig is misztériummal tölt el a szabadtéri hitjelek látványa. Az egész háttér történet ismeretében még inkább.”

2011-ben írt felvezető gondolataimból idéztem. Akkor, Pécsen mutatkozott be Hittel utakon, utak mentén kiállításom.
2005-ben kezdtem tudatosan fotózni az útszéli kőkereszteket. Az első gondolatom az volt, hogy megpróbálom összegyűjteni az ország összes ilyen ereklyéjét, de hamar rá kellett jönnöm, hogy reménytelen vállalkozás. Ezután váltottam azokra, amelyikek elé a sors vezet, és elég fotogén környezetben vannak, vagy éppen szerencsés éghajlati/időjárási körülmények miatt váltak fotózásra érdemessé. Aztán jöttek melléjük az egyéb hitjelek, templomok a tájban, öreg temetők. A 2011-es kiállítás után sem hagytam fel ezzel a gyűjtőszenvedéllyel, bár továbbra sem tudatosan készülök ezek fotózására, ami elém kerül, és képileg szépnek, érdekesnek találom, elhozom.

A 2011-es szinopszis zárógondolatait idézem:

„A hitet nem a templomban keresem, hiszen a Megváltó egyik legfontosabb intelme, hogy ne a templomban keressetek! A templombelsőkben erősen érzem az építtetők szándékát: érezd parányi porszemnek magad az Úr jelenlétében! Holott nem erről szól a tanítás, mert az Isten mindannyinkban ott lakozik. A tájban megjelenő templom, kálvária, sír, vagy kőkereszt számomra ezt szimbolizálja. A hit mindenütt jelen van, ha Benned is. Ezért nem nagyok a templomok a képeimen, de ha kell, a kálvária, vagy a kőkereszt akár fölém is nőhet.

Hiszek a jézusi tanítások igazában és erejében, hiszem, hogy van Egy Erő, ami mozgásban és egyensúlyban tartja a Világegyetemet, és hiszem, hogy minden igaz hit egyforma, gyakorolják is akárhogy. Az Ember Hitbe vetett hitét keresem útjaimon, és sokszor az utak mentén lelek rájuk. Miként a magaméra is, mindig új megélésekkel. Erről szólnak ezek a képeim. Fekete-fehérben, mert így érzem őszintének. A magam hitét csak így tolmácsolhatom, csak másokét színezhetném.”

Ennek a kiállításnak a gerincét a 2011. óta készült képek alkotják, de a kiállítás összképe miatt kerültek bele a Pécsen bemutatott képekből is, sőt olyan addig készültek is, amikor akkor nem fértek bele az anyagba, most meg egyszeriben helyük lett. A 33-as számhoz azonban most is ragaszkodtam…

2011. október - 2016. november

Utózönge

Nézegettem ma reggel a honlapon a kiállítás albumát. És igazat is adtam Gál Bandinak, hogy a monitoron megjelenő kép nem más, mint egy nagy rakás bithalmaz. De én is azt vallom, hogy a kép falon Kép. Egy kiállítás képhalmaza meg főleg. Az utolsó három januári napon, amíg még nyitva volt, alkony előtt beültem a kiállítóterembe. Nem kapcsoltam fényeket, hagytam, hogy a külvilággal együtt boruljanak homályba a képek. Volt egy rövid szakasz, amikor csak a képek fehérjeit érzékeltem. Különös módon keltek életre, misztikus szürkén világítottak elő a fekete flekkekből.

És emlékeztem...

Visszagondoltam arra tíz évre, amit ez az anyag felölel. Azokra a helyekre, ahol megtaláltam a lehetőségeket a képre. Azokra az emberekre, akikkel együtt járva-kelve leltem rájuk. Barátokkal, társaságokkal, szerelmekkel. És mind körül megelevenedtek emlékezésem kútjának a fenekén az egész napok múltba veszett percei. Szinte minden képhez tartozik egy-egy hosszabb-rövidebb történet. A pécsi kiállítással együtt ki is lenne az 50 kép, 50 történet.

Milyen érdekes, azok az emberek nem látták a kiállítást, akikhez köthető egy vagy akár több kép is, egyet kivéve.
Rájuk gondoltam, míg teljesen nem váltak egységes sötétté a tónusok.

És én sajnáltam, hogy nem láthatták. Nem élhettük együtt újra át az élményeinket, amit a képek is magukba zártak általam. Talán őket is elfogta volna az áhítat, ami engem és számos látogatómat is bevallottan.
Minden önhittség nélkül állíthatom, ez volt eddigi kiállításaim legjobbika. Tartalomban egységes, megjelenésben elegáns, mégis egyszerű, és a képekből áradó spirituális erő nemcsak engem ragadott magával.
Kifejezetten jól esett a kedves látogatókkal együtt újra és újra végig nézni az anyagot. Nem is a képekre figyeltem, hanem az emberekre. Ittam a kérdéseiket, örömmel válaszolgattam. Jó volt látni az arcukat, szinte éreztem, ahogy befogadják a képekből feléjük áradó energiákat. Ezekért a percekért érdemes kiállításokat létre hozni...

Tegnap már egy másik kiállítás megnyitójára készültem az enyém utolsó perceit magára hagyva. Távoztomban benéztem még a sötét terembe. Itt-ott mintha felsejlett volna a szürkébe burkolózott fehérek egyike, másika.
Sóhajtottam egyet, így van rendjén. Egyszer mindennek eljön a vége, de mi nem állhatunk meg, leragadva a múlt, még ha oly’ szép emlékeinél. Haladni kell tovább az idővel, de olykor nagyon jó ezek hullámain ringatózni...

Ma reggel már csak egy elmúlt kiállítás képeit szedtem le a falról.

2017. január 6.