Rendezett kuszaság

Beküldve: Blogarchívum

Ezt a hétvégét ellébecoltam.
Nagyon nem engedhetem meg magamnak. Volna mit dolgoznom a saját céljaim érdekében. Mostanában azonban ezt jobbára másokért teszem, ráadásul kicsit vesztesként, nem minden esetben a saját anyagi felépülésem javára...

Mégis. Azt mondtam magamnak, kicsit eressz ki!

Szép idő volt, remek fotózós fényekkel. Viszketett is az ujjam rendesen szombaton, míg az ebéd főzés rám testált teendőivel voltam elfoglalva. A gondolataim kint jártak, valahol a terepen, csak nem tudtam hova kéne mennem, mire elér a délután? Ja, az FTN-re is el kellett kezdeni a továbbjutott képek nagy állományainak a feltöltését. Lányom is bekavart egy kicsit. Szakvizsgáira készül, az ő és néhány kollégája friss munkáit kellett volna fotózni. Hová is tervezem a délutánt?

Az utolsó pillanatban aztán le is fújta az akciót, mondván: sehol sem tart senki.
Akkor már csak megvártam, míg haza esik. Jól esik neki, ha valakivel azonnal el tudja csacsogni az eseményeket a családból. Az anyja a telkén élte ki földműves hajlamait. A bátyja sem bitorolja már a szobája jobbik felét. Csak én maradtam a családból erre a hétvégére, aki azonnal meg tudja hallgatni.
Így aztán a délutánra tervezett fotózás helyett le is tudtam a szombatot egy laza kocogással felérő távgyaloglással az Óbudai-szigeten.

Aludni viszont nem tudtam, így a vasárnap kora hajnali ébredés helyett a 9-es misére invitáló harang emelt vissza a hétvége hétköznapi unalmas valóságába.
Akkor legyen villás reggeli, döntöttünk a lányommal. Az meg kívánt valami tisztességes folyadékot.

Délig jól elvoltam Polgárban. Délután F-1, alig tettem valamit és a Nap már megint a leszálló ág felé vette az irányt. Mivel az uralkodó bolygóm, az én lelkem is követte az útját, aminek egyáltalán nem örültem.

Ahogy tegnap baktattam visszafelé a Szigetről, már megint megfogott az Óbudai Kis-Duna megkapó hangulata. Mivel elég rendesen elpazaroltam az időt egyáltalán nem látványos dolgokkal, a hétvégére már csak ez maradt.
Nem is igen fényképezni akartam, csak kint lenni. Elfeküdni a földön, bámulni a vizet. A fotóstatyóba ezért belekerült az ismét használatba vett pipakészség. Zenét is tettem, meg útban odafelé egy 2 dekányi Turistát, pipafüst öblögetőnek.

Van az Óbudai Kis-Dunának egy megkapó szakasza. Ahogy véget ér a kiépített rakpart a Mozaik utca közelében, a "K"-hídig megmaradt a hajdani partszakasz az eredeti állapotában. Árnyas öregnyárak, vastag, magas aljnövényzet, érintetlen part. Reméltem, hogy nem lesz tele a halakat abajgató jóemberekkel. Szerencsém volt. Találtam egy kis zugot, ahol viszonylagos izolációban áldozhattam bűnös és kevésbé bűnös szenvedélyeimnek.


Csendes part - Óbudai-kiság, 2009. május (350D)

Kicsit töprengtem, kell-e a természet hangjai helyett a fejemen szóló zene, de az alsó-rakparti út nem volt olyan távol, hogy ne tolakodjék le a Dunáig a hangja. Akkor már inkább Franck orgonamuzsikája.

Összeraktam magam mellé a gépet. Megtömtem a pipám. Elindítottam a zenét. Könnyítettem a Turista tartályában lévő súlyon. Rágyújtottam, és el kezdtem bámulni kifele a fejemből.

Olyan jól kezdtem magam érezni.

A szép késő délutáni fényben fürdő híd nagyon izgalmas tükrözésekben nézegette magát a csendesen fodrozódó vízban. Nagyon szürrealisztikus látvány volt. Az én vizuális élményemet a pipafüst játéka még tovább növelte. Franck hullámzó érzelmekkel ható zenéje nagyon különös világba repített. A Tours meg kellemesen lazított.

Ahogy a füstön át a vízre meredtem a lelkem a játékosság szabálytalanságának ellentmondó rendezettségeket fedezett fel az előttem kialakult képben. A rendületlenül tovább haladó víz, ami az útját szegélyező világok ruháit képes minduntalan magára venni, és mi, a helyben szemlélők - mint a kép előterében a finom zöld, ám kusza növényzet - akik mégis csak mindig azt látjuk benne, ahonnan éppen szemlélődünk.


Rendezett kuszaság - Óbuai-kiság, 2009. május (350D)

Folyóként kell mindig odébb állni, hogy változatosak maradjunk? Vagy nem kell bedőlnünk az illuziónak? Hisz a víz mindenütt ugyanaz, csak mást tükröz vissza. Mi mennyi mást tükrözünk abból vissza, ahol éppen vagyunk, amit megélünk?

...

Amikor tegnap megnéztem a képeket, elámultam a fényképezés varázsán. Az öt század másodpercbe fagyasztott pillanat a víz és a fény olyan találkozási pontjait tette láthatóvá, amit szabad szemmel képtelenség felfedezni. Az egész, szinte kuszának ható képbe itt-ott belevillanó szabályosan ismétlődő formák a természet alapvető kiszámítottságára hívják fel a figyelmet. A minden öncélúságot elvető törvényszerűségeken alapuló rendet, ami a legliánosabb dzsungelban is ott van, miként a DNS molekulában.

Merülj bele César Franck 3. Koráljának zsenialitásába!

Nagylátószögön 2009 május 26.


© Vajda János - 2015 ♦ Kapcsolat: e-mail - +36 30 996 0148
A honlapon valamennyi képet és írást szerzői jog véd!