Jó-e az, ha tudom? Nem olyan ez, mint egy izgalmas történetnek előre tudni a végét? Vagy egy fináléra épülő szimfóniának csak a végét hallanánk? Tisztában lennék egy intervallummal, és lehet, hogy fenekestől felborulna minden. Olyan dolgokat végeznék be, amit lehet, hogy nem is kéne, és olyanokat hagynék ki, amiket kár lenne. Vagy, főleg ha rövid az időm, elmenne azzal, hogy megoldjam annak a problémáját, hogy ne hagyjak szeretteimre anyagi és egyéb terheket?
Azt hiszem a sorsban az a legjobb, hogy a Nagy Regényíró tudja csak a cselekmény teljes folyamát. Mi olvasók, meg átengedjük magunkat a történéseknek, vele együtt sodródunk a megoldás felé, lépten-nyomon kellemes, vagy kellemetlen meglepetésekkel szembesülve. Minden a végén dől el. Akkor tudunk azonosulni a Szerző valós szándékaival. Ha tetszett a könyv, újra olvashatjuk, és immár ismerve a végkifejletet, tudunk a finomságokra koncentrálni, azokból okulni. Így kereshetjük tovább az új könyveket, amiknek a főszereplőivel úgyis azonosulnunk kell.
Nem akarom tudni. Nem akarok az idő foglyaként vergődni a vég tudatának rácsai között. (Csak ha valami elkerülhetetlen véggel állok szemben.) Szeretem ezt a zeg-zugos ösvényt, amit az Életnek nevezünk. Néha sűrű erdőben vergődök, néha nehéz hegyre kapaszkodok fel, ahonnan összetört lélekkel zuhanok a mélybe. De megfürdök a napsütötte, virágos rétek szerelemillatában, és elmerülök a város színes forgatagában ugyanúgy, mint a Természet puha csendjében. Nem szeretem a hosszú egyenes utakat. A kanyar mögött, elérhető távolságban várhat valami meglepetés. Van miért előre haladnom. A hosszú egyenes elriaszthat, megállásra késztethet, főleg, ha nem is látni, mi van a végén. A kanyarok lerövidítik az utakat, mégha ez ellentmondásosan is hangzik. A kanyargós úton jobban érvényesül az "itt és most" tétele. És sosem arra gondolok, hogy az Átjáró vár, de ha az, ez is az élettel jár. Azon is majd át kell keljek.
A fény felé - Zebegény, 2007. (350D)
Egyik bejegyzésemben azt írtam: Az idő nem előlünk fut, velünk együtt halad. Néha kiszállok belőle. Kivűlállóként próbálom nézni azt a vonatot, amiben száguldunk kiindulási pontunktól a végcélig. Arcokat ragadok ki magamnak, vagy a magamét szemlélem mások lelkével. Bámulok az időn. Az állandón és a mégis változón. A szubjektíven. Mert a teknős béka 200 éve ugyanannyi, mint egy vörösbegynek a 2. A száguldó rakéta meg lomha csiga a fényhez képest. Időnket csak mi mérhetjük, hogy aztán megfelelően el tudjunk számolni vele, amikor megkérdezik: Hogyan használtad ki???
Időben - Óbuda, 2004 (AE-1P)
- - -
Nagylátószögön: 2010. március 26
A hozzászólásokból:
libuc
Az, amit most írtál fénnyel, szavakkal, az az enyém is. Szeretem ezt a titokzatos kanyart, sejtelmes, lágy fényei vannak. Azt sugallják, hogy valami varázslatos vár rám, ha túljutok rajta. A másik kép pedig egy illanó pillanat lenyomata. Fény és mozgás, de épp ettől időtlen. Az előző bejegyzés is ismerős. Köszönöm a szépség rögzítését. Azért szeretem a képeidet, mert líraiak és racionálisak is egyben.
Raindrop
Én sem szeretném tudni. A lényeg úgyis az, hogy egyszer elmegyünk innen. A kérdés az, hogy addig hogyan élünk?! Sokszor és sokan mondják azt, hogy visszatértek a halálból, és máshogy élik az életüket, kihasználják minden percét. Halálközeli élmény nélkül is így kéne. Persze nehéz, ezért vannak azok amikre utaltál, pl. zuhanás összetörve, de minden út végén ott a fény, ahogy a fotódon is.
Csodálatos!
Eszembe jutott az is, hogy a célt elérni remek dolog, de mindig az odavezető út a legjobb, az ott gyűjtött pillanatok. A vonatos képed is így tökéletes, ebben a pillanatban, és nem akkor amikor áll az állomáson.
Lizann
Abszolút egyetértek. Nem, nem szeretném én se tudni. Akkor hol marad a titokzatosság?