Mennyi az előre...
...és meddig a vissza?
Mostanában foglalkoztatott is a dolog, meg néhány barátommal polemizáltunk is a napokban a lomográfia térnyeréséről. Fregoli barátomnak már régebben mondtam a likképek kapcsán, hogy annak is akkor látom értelmét, ha olyan témára van emelve, ami még többet fog mondani azáltal , hogy a camera obscura sajátságos technikai adottságai változatják meg a látványt. Itt nem elsősorban a rosszabb vonalélességre és részlet visszaadó képességre gondolok, hanem – még totál napfényben is – a hosszú expozíciós időből keletkező festői hatásokra. Ugyanakkor Kömöz Gerely blogján elég rendesen lehet találkozni ilyen képekkel, azzal a különbséggel, hogy neutrál szűrőzött digitális készséggel készülnek a képek, és az elmosások mellett azért van élesség és részlet is a képen.
No most, a lomográfiában is ott látom a lényeget, hogy lehetőleg arra alkalmas eszközzel már a helyszínen készítsünk, lehetőleg elkefélt képet. A negatív kezelésére se fordítsunk gondot, sőt, ha elég elvetemültek vagyunk, akár smirglizzük is meg. Még tovább megyek. Valami gagyi, alacsony denzitású lapszkennerrel digitalizáljuk a filmeket.
Csak legyen is hozzá megfelelő téma!!!
Még emlékszem azokra a pályázási időszakokra, amikor még a filmekről sokszorosított papírképeket kértek be a tisztelt bírákok, és bizony undorral dobták félre a szürke, kiégett-besült, RETUSÁLATLAN kópiákat.
Ma meg a divat errefelé tereli az esztétikai igényt. No hát akkor mondom, én is beállok a sorba, felkutakodtam néhány lehetőséget. Azt hamar láttam, hogy a kész alapelemek ismételgetett használata még akkor is egysíkúvá teszi a low quality-t (ezt most találtam ki a low/high key mintájára), ha amellett azért indokolt a megjelenő tartalom.
Hát szóval! Készítettem egy képet, amit már a fényképezésekor annak szántam, hogy elrontsam. A téma adta magát. Kicsit erőszakot veszegettem magamon, mert valahogy nem áll rá a kezem a döntött horizont tudatos használatára. Szándékosan műfényre állítottam a színhőmérsékletet, levettem az élesítést, csökkentettem a szaturációt. Elég hányadékul nézett ki már a löcödön és ezért nagyon elégedett is voltam. A RAW konverterben juszt se csináltam vele semmit, csak kibontottam a megfelelő méretre. Aztán felforgattam a lomokat, és találtam egy régi képkeretből kiszedett üveget, ami elég koszos volt ugyan, csak nem elég karcos. Elő az üvegvágót, tudok én karistozni! Aztán tököltem egy csomót a szkennelési eljárással, majd a Shopban a sok trágya összelapátolásával, hogy ez jöjjön ki belőle:
Óbuda, 2010. augusztus (350D)
Miközben keresgéltem az alkalmas rétegstílusokat, átlátszóságokat, maszkokat buheráltam, azon is töprengtem, hogy elment az eszem. Régen azért izzadtam vért, hogy hibátlan képet adjak ki a kezem közül, ma meg órákat vakarózok egy kép elrontásán. Még akkor is, ha minden szerénytelenség nélkül a képet alkalmasnak találtam az elbarmolásra.
Elég rendesen hasadozott a tudatom. Lehet, hogy nem vagyok elég skizofrén a dolgok helyes meglátására?
Elgondoltam: felvesznek a legmodernebb 24/192-es technikával egy remek zenét, aztán az utómunkáknál az 5.1-es hangsávba bekeverik a lemezjátszó sercegését és a csöves erősítő alapzaját, és ha elég elvetemültek még az alacsony sebességű szalagzajt is. Mi a f…szért nem veszik egyből MP3-ba, alacsony bitrátával?
Megmondom: a jóból lehet csinálni rosszat, fordítva azonban nem működik…
A fenti képben összességében van legalább 3-4 óra munka. Ebben az alsóban (ugyanabból a RAW-ból) 2 perc. A konverterből egyből idejött. Ezzel azonban a konzervativizmust képviselem(?), holott szerintem ugyanannyit mond a siralmas környezetről, mint a “felerősített” változat.
A napsütés meg legalább akkora kontraszt, mint a lepukkantó átalakítás.
Érdekes átalakuláson megy át nemcsak a fotográfia, hanem a fotók értékítélete is. Viszont semelyik művészeti ágban sem lehet ekkora visszafelé fordulással találkozni. Számomra ellentmondásos is. Visszafordulok azért, hogy előbbre juthassak.
Minden tiszteletem azon keveseké, akik ezt a műfajt tényleg autentikusan művelik. Nem az én utam, csak időnkénti kitérőm…
Nagylátószögön: 2010. augusztus 26-án
No kérem, teljesen időszerűnek gondolom az 5 évvel ezelőtt leírtakat, némi kiegészítéssel.
Ugyanis az eltelt időben a lomográfia mellé felzárkózott, sőt, talán már el is hagyta az archaikus eljárás.
Mindjárt az elején leszögezem, minden tiszteletem azok előtt, akik nem divatból csinálják, hanem valamiféle egészséges megszállottságból eredő hagyomány tiszteletből és - ápolásból. Nem átallanak böhöm fakamerákat cipelészni magukkal, meg kollódiumot öntözgetni üveglemezekre meg egyebekre. Görnyednek utána a laborban, meg mifene. Van is néhány ilyen barátom, tudom, mennyi meló. Ha lenne helyem, időm talán meg is próbálkoznék vele. A trendiségből digitális állományokat archaizálókra viszont másként nézek. Kezdem ott, hogy sok esetben nem is a megfelő témát vetik alá az eljárásoknak. Kérem, attól, hogy valami milyen eljárással válik képpé, másodlagos. A kép a lényeg! Viszont emeli az értékét, ha a megfelelő téma a megfelelő, hozzá illeszkedő eljáráson esik át, és itt teljesen mindegy, hogy számítógépen, vagy bróm-olaj fürdőben.
És ha attól értékesebb egy archaikus kép, mert csak egy van belőle, miért ne válna egy digitális fotó ugyanolyanná, ha készítünk róla egy kópiát, és azután minden digitális állományát megsemmisítjük?
Az eredeti cikkben megpendített utolsó gondolatom azonban egyre inkább valóssá kezd válni. Mi sem példázza jobban, hogy az Újpesti Művészek Társasága tematikus, kollektív kiállításának válogatásához beküldött 12 képemből, az egy archaizáló effekteket felvonultatót választották ki. No lám, már az általános művészetben is... Holott csak a felvételi tökéletlenségeket akartam velük eltűntetni.
De erősen elgondolkodtam azon, hogy bekéredzkedek valamelyik barátom szentélyében ennek a képnek az erejéig, és utána megsemmísítem a digitális állományokat...
Retrótáj - Nagyvenyim, 2015. április (Panasonic FZ8)