A tökéletes formáról

Tájnégyzet - Káposztásmegyer, Szilágyi út, 2012. június 14. (G12)

Talán Apámnak köszönhetem, hogy nagyon sokáig nem szerettem a négyzetes képkivágást. Vég nélkül nézegettük Flexaretjével majd Yashica Mat 124G-jével készült, 6x6-os diáit. Amikor komolyabban kezdtem fotózni, sosem tudtam megérteni, miért kell olyan képeket készíteni egy azonos oldalú felületre, amelyek nagy részének jobban állt volna az eltérő. Filmpocsékolásnak éreztem, ezért nem is vágytam sosem Hasselbladra, bármennyire sokra is tartottam és tartom ma is.

A FotóMozaik 160-as számában megjelent, Oldalak és arányok cikkemben így fogalmazok:
"Először vegyük azt szemügyre, hogy az egyes képformátumok önmagukban milyen tartalmat hordozhatnak, hiszen elsősorban ez határozza meg számunkra azt, hogy egy bizonyos képhez melyiket alkalmazzuk. Az 1:1 mindig valamiféle tökéletességet hordoz magában."
Ezt a kijelentésemet nemcsak a mértani formára értem, inkább arra, hogy ez a képformátum minden tekintetben megköveteli a pontos komponálást. A szem nem lát négyzetesen (a csőlátók sem), inkább a 16:9 oldalarány az, ami leginkább megfelel az általunk érzékelhető vizuális térnek. Ez a két szem térlátása miatt van így. A nagy perifériális látással bírók még ennél extrémebb oldalarányban néznek a világra. Az 1:1 oldalarány legalább annyira felborult képi világ, mint a bármilyen oldalarányú állókép. Így nem látunk! Ha viszont egy ilyen képet tolnak elénk, kénytelenek vagyunk, és bizony sok esetben meg is hökkenünk, és ez a megszokottól való eltérés miatt van. Ha végig lapozunk emlékezetünk tárházában, a képzőművészet egyéb ágaiban mennyi négyzet alakú festménnyel, grafikával lehet találkozni? Nem igazán sokkal, és ez nem véletlen. Nagyon kevés az olyan önmagától adódó képi lehetőség, amit ebbe a szigorúan kötött formába bele lehet gyömöszölni.

Van egy teóriám, a négyzetes formátum elterjedése a hanglemez kiadásnak köszönhető. Az alkalmazott grafika és fotográfia ezek kiszolgálásaként volt kénytelen igazodni a korongokból következő formához. (Ez persze, nem biztos, hogy így van, de lehet benne valami és jól is hangzik.) Mindenesetre az első 6x6-os gépek elég későn kezdtek el megjelenni, és inkább a hivatásos körökben volt sztenderd. A KODAK 24x24 mm-es Instamaticja (az iPhone-ok Hipstamatic alkalmazásának analóg elődje) meg a múlt század második felében, és talán csak egyszerű kezelhetőségének volt köszönhető a népszerűsége, miként a Polaroid esetében meg gyorsaságnak és a kényelemnek.
Visszaemlékezem hajdanvolt analóg korszakomra, és alig tudok olyan képekre visszaemlékezni, amikhez a kisfilmet négyzetbe vágtam volna a nagyítás után. Valószínűleg nemcsak Apám képeitől a túltelitődésem, hanem a fentebb említett szigorú kötöttség miatt. Nem szeretem a korlátokat, és alapvetően tájképi beállítottságom miatt inkább a 16:9 formátum áll hozzám közelebb. Sokáig el sem tudtam képzelni négyzetben a tájat. (Az írást bevezető kép az első ilyen formátumú tájképem!) Az 1:1-hez kellő speciális fotós "fegyelmezettség" valahogy ezidáig nagyon távol állt tőlem.

Úgy két éve futottam bele egy fotós közösségi oldalba, ahol az alapoptikákkal készült képeket részesítik nagy előnyben, és igen sok négyzetes képet találtam itt. Ezt akkor kihívásnak éreztem, két felől is. Egyrészt a négyzetes forma miatt, másutt az alapobjektív miatt is. Ugyanis, azt sem szerettem sokáig, azt meg azért, mert látószöge a szemével azonos megközelítőleg, így semmi izgalmasat nem nyújtott a számomra. A végletes gyújtótávolságokat szeretem inkább, megint csak utalva a tájképi beállítottságomra. Ez az oldal azonban elindított egy új úton, ami hamarosan a Holgához vezetett, amiben bár egyszer használtam a 6x4,5-es betétet, de hamar el is felejtettem. A kereső ettől négyzetes maradt és sehogysem tudtam megszokni, hogy a fekvő képhez állóban kell tartanom a gépet. Így rákényszerültem arra, hogy így lássak, mikor a hölgy szolgálatait vettem igénybe képi mámiáim kiéléséhez. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a digitális gépek keresőiben is négyzetben látok néhány témát. Közben pedig egyre több helyütt kezdtem látni az új fotós nemzedék tájképeit négyzetekbe belesimítva. Jó magam még mindig nem gondolom erre ezt a formátumot igazán alkalmasnak, de nagyra becsülöm azokat, akik ebben is igényes és magasra értékelhető képeket képesek folyamatosan felmutatni.

Nem térhetek ki a lomográfia területének érintése elől. A ma felkapott trend sok négyzetes formátumú gépet használ. Új kreatúrákat éppúgy, mint átöröklött múzeális darabokat is. Ez az ellentmondás egyfolytában foglalkoztat. A formátum ugyebár a tökéletesség szimbóluma, ezzel ellenben a lomográfia alapelve az esetlegesség: lődd, ahogy épp alakul, ne törődj kompozícióval, expozícióval, élességgel! Az az érzésem, mintha az esetlegességből következő tökéletlenséget a formátum egyenlítheti ki. Nem tudom, lehet, magam mindenesetre még a Holgával is igyekszem a kompozíciót, meg a technikai paramétereket kézben tartani, vagyis sosem lesz belőlem igazi lomográfus, ahhoz túlzottan törekszem a képi tökéletességre. És igazán azok munkáit értékelem nagyra, akik a lomográfia gépeivel is ugyanerre törekednek, az adott technika korlátain belül.

Egy hét múlva ünnepelnénk Apám születésnapját, ha élne. Emlékének ajánlom ezt a cikket és a képeket...