Város - természet - tegnap - ma - holnap
Tegnap és ma - Újpest, 2012. június 9/10. (G12)
A baloldali képet még hétfőn fotóztam, tegnap el is végeztem az utómunkáját, aztán félre tettem. Kevésnek találtam... Aztán tegnap este megint arra felé baktattam haza, és megint fotóztam. Már akkor elindult a fejemben egy gondolatsor, amit aztán egy másik követett...
Előbb az, hogy mennyire nem szabad a fotózásban egy elszalasztott lehetőségre rálegyinteni, nem baj, majd máskor. Ugyanaz a pillanat sosem ismétlődik meg. A természetben különösen nem, de például igaz, hogy a Budai Várpalota mindig ugyanott áll, és minden este ki is világítják, de az időjárás, a felhők és bármi állandóan más képet ad az egész komplex helyszínről. És ami különlegesen szép volt akkor, amikor nem volt nálunk a gép, nem biztos, hogy akkor is az lesz, ha visszaloholunk vele. Hány ilyen esetre emlékszem. Előző nap még fotóztuk a gulipánokat az Ercsi derítőtavon, másnap megemelte a cukorgyár a vízszintet, ami elmosta a fészket, és oda is lett Szőcs Dönci fotózása. Elég azonban az is, ha egy kicsit később emeled fel a gépet és már le is maradsz a jó pillanatról, utána meg már hiába várod. Ezért persze nem kellett volna lefotóznom, főleg nem publikálnom ezt a két képet, lehetett volna mással is illusztrálni, ám míg ezen tanakodtam, akkor jött a második gondolat.
Az ember alapvetően természet szerető, hiszen mindannyian érezzük, hogy része vagyunk. Felüdülni, gyönyörködni, jó levegőt szívni, kikapcsolóni, feltöltődni zarándoklunk egy-egy kedvelt helyünkre. Kinek nem lágyul el szíve az erdő mélyén magányosan virító, vagy a réteken, tisztásokon nagy csoportokban hajbókoló virágoktól? Kinek nem esik jól beleheveredni a vastag, dús és puha füvek közé? Eszünkbe jut egyáltalán, hogy ezt-azt ki kéne szedni mert gyom, és a fű is miért nincs szépen megnyírva? Nem, mert így természetes, így a Természet része. Ezért érezzük magunkat "otthon" benne, mert így tudunk mi is a részévé válni igazán.
És a valós otthonnal mi a helyzet? Ott minden az ellenkezőjére fordul. Az már az Én Birtokom, had formáljam olyanra, amilyenre akarom. Mit pofátlankodik ide nekem a Természet, és mit képzel a fű, hogy csak úgy nő, mint a bolondgomba? Végül is, mindenkinek szíve-joga-ízlése, csak nekem ettől nagyon steril lesz, valószerűtlen, mint egy HDR-ezett kép. Biztos bennem van a hiba, és túlzottan is kötődhetem a természethez, ezért nem kell kert sem. Minek, ott az egész Természet nekem, csak ki kell mennem. Ha meg már van, miért ne legyen abban is Természet? Biztos sok kerttulajdonos azért is gondozza a "birtokát", hogy a szomszédok ne szólják meg, jó lenne tudni, mi az elsődleges szempont? A rendszeretet, vagy a megszólás elkerülése?
Még nem olyan régen nekem is közöm volt egy kerthez. Elég lepukkant környezet vette körül, de arról sem a kert, sem a gazdája nem tehetett. Ahogy tavaszodott, úgy kezdett kivirulni. Előbb a fű szökkent szárba, majd pitypangok, később fehér mécsvirágok ütötték fel a fejüket. Utóbbiak meglepően nagy mennyiségben. Nagyon szeretem ezt a virágot. Egyszerű, tulajdonképpen nincs benne semmi különleges, ha az ember magasból szemléli. Virágot azonban nem is szabad, csak a földön hasalva, szintbe kerülve. Viszont mindig nagy tömegben virágzik és így különösen bájos. Sok kis fehér tündér, szellőben táncolva. Én is tündérkertben éreztem magam, egész addig, míg el nem hangzott az óhaj a fűnyírásra. A szívem szakadt meg. Nem csak a virágok kivégzése miatt, hanem ahogy a helyszín is visszavedlett azonnal az átmeneti időszak kopárságába, nyírt fű ide, vagy oda. Előtte meg még érdekes kontrasztot is hordoztak magukban. Viruló élet a visszalassuló idővel szemben. Az a pár négyzetméternyi fehér szőnyeg idillt varázsolt a tűzfalak közé...
Megértem a városrendezőket is. Nyírni kell, egye meg a fene, nyírjanak, legalább van néhány embernek munkája. Csak akkor meg tessék is összeszedni a nyesedéket. Mert semmivel sem lett rendezettebb a terület a járda közepéig terülő lenyírt növényektől, csak a falfirkák váltak még láthatóbbá. Reggel megint azon az úton mentem, mint előző este haza. Nehéz szívvel lépdeltem a már száradó növények között, mígnem onnan párszáz méterre újabb idillbe futottam. Gyorsan le is fotóztam – miután felocsúdtam meglepetésemben, hogyan nem láttam ezt tegnap –, hátha estére ezeket is kivégzik. Inkább nem is arra megyek haza...
Komplementer rét - Újpest, Szilágyi út, 2012. július 11. (G12)