Gondolat


Madarak - Újpest, 2012. július 5. (G12)

Hiába a Nap az uralkodó égitestem, tegnapra már nagyon tele volt vele az, ami ilyenkor tele szokott lenni. A meleg a számítógépet is megviselte, hiányos hűtésű háza miatt a winchesterek elég hamar felmelegedtek. A rendszergazdánkat meg napszúrás érte, így az orvoslás mára maradt, én meg korábban letettem a kalapácsot.

Rákospalota-Újpest állomáson gondoltam egyet, és megváltam a villamostól. Van ott egy kellemes intézmény, ahol elég jó áron adják a csapolt típusú sört. Vételeztem is a nagyobb űrmértékű ivóalkalmatosságnak megfelelő mennyiséget, talán enyhíti bennem a meleg okozta komforthiányt. A könyöklők foglaltak voltak, elnéztem a faház túloldalára, és találtam egy kellemes padot. A szép fákkal övezett kis parkszerű területen kellemes árnyék volt, és nem igazán zavartak a hontalanok sem, akik szemmel láthatólag ezt a területet szemelték ki maguknak tanyaként, védekezendő a forró levegő ellen. Bukowski-s időszakom van, elő is vettem a nálam lebzselő, Semmitől délre összegző című novellás kötetet. Ahogy belemerültem az óceán túlfeléről érkező hangulatokba, nehéz volt nem észre vennem, hogy ebben a pillanatban én is hasonlóknak vagyok része, mégha kívülállóként is. Érdekes volt a kétféle kultúrkör keveredése, az olvasott múlt, ami odát is éppúgy lehet jelen, mint az itt, akárhol megélt múlt és majd jövő is.

Eszembe jutott a numerológiai könyv, amit még a számítógép hűtése miatti szünetekben vettem a kezembe. Az élet ciklikusan ismétlődő szakaszairól szóló résznél időztek el gondolataim. Vagyis, múltjainkban ott a jelen és a jövő is. A könyv ugyan szabályos 9 és 18 éves ciklusokat említ, de annyira én sem vagyok mindent bekajáló típus, mégha igaz is lehet. Csak arra emlékeztem abban a pillanatban, ahogy visszapergettem a fejemben néhány eseményemet, hogy igen is voltak olyan jelenjeim, amik előre vetítettek bizonyos jövőbeli, fontos eseményeket, találkozásokat vagy éppen élethelyzeteket. A jelenben persze nem tudhattam, hogy a jövőt mutatják fel előttem, csak már mikor jelenként éltem meg azt a jövőt, akkor vált világossá a múlt üzenete.
Csak egy példa, ahol most lakom, az nem igazán átlagos hely, és a lakási körülmény sem mondható annak. Maga az épület is sajátságosan különül el egy nagy, zárt parkban. Gyermekkoromban sokszor mentünk el e park mellett, rokonlátogatási célokból. És én mindig valami különös érzéssel tekintettem arra az épületre, ami megbújva a fák között, számomra valahogy titokzatosnak és hívogatónak is tűnt. És bár akkor azt nem tudhattam, a gyomrom feszülése közölhette velem már előre a sorsszerűséget? Minden eddigi jelentős kapcsolatomat megmutatták előre. A pontos, utcára, vagy egyéb jelentős pontra meghatározható helyszínnel, ahol az illető élt, vagy valamilyen formában kötődött hozzá, és ezek a helyszínek közös életutunk során is valós és fontos helyszínekké váltak.

Manapság úgy tűnik, ez a környék (hiszen egy megállónyira van lakomtól) részévé válik az életemnek. Az állomás meg már elég régóta, igaz más szemmel. Apám sokszor vitt magával a Börzsönybe túrázni. Vonatra mindig itt szálltunk fel és le. Sosem értettem, miért nem a Nyugatiban, hiszen közelebb laktunk hozzá, és Nekem gyerekként nagyon is tetszett annak a pályaudvarnak a nagyvárosi jellege, szemben az újpesti vidékiesével. Ma már persze tudom, hogy az ár miatt, a villamosjegy akkor olcsóbb volt, mint a Nyugati-Újpest vonatjegy. Emlékszem, gyerekként mindig nyomasztó hangulatom volt ezen a pályaudvaron. Könnyű volt időutazást tennem, hiszen itt valahogy megállt az idő. Legalábbis az épületet és környezetét tekintve. Az hogy modernebb vonatok húznak el, és az emberek mobiltelefonnal a fülükön tülekednek rájuk nem tudta elhomályosítani bennem a retró érzést. A padokon gubbasztó hontalanok, Bukowski lecsúszott figuráival egyetemben pedig rá is játszottak erre az érzésre. Emlékeztem, egyszer lekéstünk egy vonatot. Május vége volt, már kellemesen meleg. Apám vett magának egy sört, nekem meg valami édes lónyálat. Ugyanezen a padon ültünk, és a többi padon vásározók, munkások, meg egyéb alakok üldögéltek. Akkor milyen kényelmetlenül éreztem magam. Nemcsak Apám bosszankodása, hanem a sok, nekem akkor félelmetesnek tűnt alak miatt. Tegnap otthon éreztem magam, nem tudom miért? Ugyanakkor nagyon reméltem, hogy nem a jövőmet mutatta ez a helyzet, és megmaradok ezen az oldalon. Minden erőmmel ezen kell lennem, most nincs más dolgom...

 


© Vajda János - 2015 ♦ Kapcsolat: e-mail - +36 30 996 0148
A honlapon valamennyi képet és írást szerzői jog véd!