A szenny szépsége - Apátkúti-völgy, 2012. június 3. (7D)
Már SokMindenki szegezte nekem: miért kell lefotózni azt, ami nem szép? Azzal érvelnek, hogy tulajdonképpen az alkalmazott- illetve a riportfotónak kell betöltenie azt a szerepet, hogy dokumentálja az élet olyan társadalmi, környezeti vagy éppen lelki fonákságait, amik, sajnos az emberi lét velejárói. Amellett török lándzsát, hogy igenis, az esztétikus fotózásnak is fel kell tárnia, és képpé alakítania a lépten-nyomon elénk bukkanó olyan jelenségeket, amik a köz szemében egyáltalán nem sorolhatók a szép kategóriájába. Az a véleményem, hogy a nem szép bemutatása a fotóművészet eszközeivel nagyon is figyelem ébresztő, vagy erősen elgondolkodtató.
Azt gondolom, hogy minden emberben van valami, ami szép. Még akkor is, ha esetleg a felületes szemlélés alapján elkönyvelhetnénk, hogy a teremtés mostohán bánt vele a szépség adagolásakor. Az elmélyült megfigyelés, a közel kerülés, a lélek megnyílása sok rejtett szépséget hoz a felszínre az érzékeny, lélektől vezérelt szem számára. A bennünket körülvevő világra is érvényes ez. Miként az emberek között, környezetünkben is megtalálhatók a nyílvánvaló szépségek. Népszerűségük vitathatalan is. Ez a fajta, vagyis önkéntelen, magától jövő szép sokszor felületességre is sarkallhat bennünket. Legyen az ember, táj, város, épület... bármi. A látszólagos antiesztétikában megtalálni a lehetséges esztétikát, ehhez kell az elmélyülés.
Valahol víz fakad a hegyek gyomrából. Patakként keresi az útját a völgyön keresztül a nagyobb testvér felé. Útja átvezet egy kis településen, ahol tisztán fakadt cseppjei közé a civilizáció különféle ürüléke keveredik. Ha tudna, tiltakozna ellene, de nem tehet mást, nehéz teherként viszi tovább magával. Már mélyen a völgyben, egy kis zúgó után kiszélesedik a meder, meglassul a rohanás kis időre. A megnyugvó felületre ki tud ülni a mindenféle vegyi- és szervesanyag szürkésfehéren habzó elegye. A Természet elfogadó és befogadó, amíg van hová. S ha már merényletet követ el ellene az emberi felelőtlenség, igyekszik valamilyen módon orvosolni a rajta eset sebeket. (Ha már nem tudja, akkor meg bosszút áll rajtunk, s lám, az a fenséges harag, mint jelenség, milyen szép tud lenni, pedig pusztítás jár vele.) Vajon minek a játékos szeszélye rendezte el így a mocskot, hogy az ember kis időre félre tudja tenni az efelett érzett haragját, és a rossz mögött fel tudja fedezni azt, ami képen szép lehet? S ha nem is szép, mindenképpen elgondolkodtató!
Sok üzenetet olvastam ki a helyszínen. Számomra a Természet "tanítása" volt a legfontosabb, talán azért is kerestem a szokásosnál is gondosabban a megfelelő nézőpontot, és kivágást. Sok rossz ér bennünket, amitől hajlamosak lehetünk mi is borút látmi, lelkünket elsötétíteni. A Természet viszont ezen felül tud emelkedni, keresi a legocsmányabbnak is a parányi szép oldalát, és inkább azt, vagy úgy mutatja felénk. Miért? Mert belül csak tisztaság ragyog benne, annál erősebben, minél nagyobb fertő veszi körül. A sallangjaitól megtisztult lélek is így képes bármi csúfban felfedezni azt, ami szép is. Hiszen mindennek megvan az ellenoldala.
Ez azonban csak ideig-óráig motozott bennem, a tapasztalatot leszűrve. Most, meg inkább az: jobb lenne, ha nem kellene ilyenekről írni, ilyesmiket fényképezni. Nemcsak a Természet, hanem ezzel a magunk tisztaságának a megőrzése miatt is...