Ahogy a Kékszakállú feleségeinek, mindannyiunk életében ott van az a bizonyos hetedik ajtó, és bizony nem is csak egyszer...
Az emberi kíváncsiság olthatatlan, és ez a démoni a jelképes hetedik ajtókban. A sosem elég szimbóluma, mert felvillantanak előttünk egy újabb lehetőséget. Hiába az intő szó, kívülről vagy belülről. És mivel a hatodikig csak jobb lett, mlért ne lenne jobb a hetedik mögött? És milyen nehéz ezeknek a kísértéseknek ellenállnunk. Még akkor is, ha érezzük, ennél jobb már nem lehet. A kis ördög azonban rögtön megszólal bennünk: minden jónál van jobb. Van, de sosem tudhatjuk, mekkora az ár, amit megfizettetnek velünk érte. Ezt kell tudnunk, mindennek megvan az ára, és könyörtelenül be is hajtják – előbb-utóbb – rajtunk.

Álltam a múlt hét vasárnap éjjelén a tatabányai aluljáró elején. Valahogy nem akartam átmenni rajta. S nem azért mert a túloldal – látszólag – nem rejtegetett semmi izgalmasat. Valami különlegest éreztem az elhagyott, üresen kongó falak között. Lélekben láttam a hetedik ajtót, a jelképet. És bár nem gondoltam semmi egetverőre, mégis, megálljt hallottam belülről. Nem is tudom, mire? Hiszen úgy éreztem magam, mintha az első előtt lennék.Az egész életemet tekintve azonban, nem. Már elértem a hatodik ajtómat életem során. És utána sok-sok hetediket nyitottam ki és mindnél egy kicsit lejjebb csúsztam. Ennek kell tudnom megállt parancsolnom. Elértem egy szintet, majd fokozatosan alább kellett adjam, mert a démonra hallgattam. Még elfogadható szinten vagyok...
Ezeken gondolkodtam, amikor visszaültem a padomra – miközben körvonalazódott bennem a kép.  Pulóvert húztam, hideg lett fél három tájt, ránéztem az órámra, még másfél óra az indulásig. Féllábon is kibírom.

A hetedik ajtó - Tatabánya, 2015. június 14. (Pentax X-5. Az ajtót ez év áprilisában fényképeztem Ürömön, a G15-tel)