Türelmetlen természet

avagy, időtlen visszaemlékezés

„Türelem! Mindig meglep, ha akár a természetfotózással, akár a képzőművészettel kapcsolatban felbukkan ez a szó. Nem értem, hogyan lehet türelemről beszélni egy Van Eyck képpel, vagy akár a természetfotózással kapcsolatban. A türelem soha nem tette volna képessé Eycket bámulatos képeinek megalkotására. A művességnek, a részletgazdagság egységének ilyen fokára a felfedezés, a megismerési vágy szenvedélyével lehet csak eljutni…”
(Nagygyörgy Sándor jegyzeteiből)

11 éve nincs közöttünk, több mint 11 éve. Tavaly kellett volna emlékeznünk, hisz 10 éve volt, hogy távozott közülünk. Nem érdemes boncolgatni miért maradt el akkor a megemlékezésnek legalább is ez a formája. Sándor volt akkora formátumú művész, hogy a hagyaték, a szellemi örökség itt van állandóan közöttünk, azokban a szellemi műhelyekben, amelyekre egyéniségével hatott. Azok, köztük én is állandóan emlékezünk rá, így egy látszólag alkalomszerűtlen megemlékezés, tekintetbe véve ars poetikus türelmetlenségét, mindig időszerű lehet.

Nem vagyok könnyű helyzetben. Sándort a mesteremnek tartottam. Az Ő képi látásmódja az egyik legmeghatározóbb lett az enyémre is. Példaképeim közül Őt szoktam elsőként megnevezni. Kapcsolatunk a Nimród Fotóklubban célirányosan a fotóra és a klubügyekre helyeződött. Kevés emberinek nevezhető gondolatváltásunk egy-egy kép, képem értékelésén keresztül vált valóra, olykor egy-egy kiállítás legtökéletesebb berendezése okán. Félve mondom, néhány zenét érintő élménycserénkben.  Az orgonamuzsika forradalmáról, például Tőle kaptam az eddigi legtöbb információt.  A Klub ’92-es vezetési válsága kapcsán kerültünk szorosabb kapcsolatba. Ha nem ragadja el betegség olyan gyorsan, hiszem a baráti kötelék felszínre kerülhetett volna. Mert tudom, mind a kettőnkben megvolt.

Emlékszilánkjaim vannak Róla, megpróbálom felidézni őket…
1999. Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum. Az a megtiszteltetés ért, hogy retrospektív és megemlékező kiállításának anyagát én keretezhettem, sőt a kiállítás fotóanyagát én is rendezhettem be. Egy életút elevenedett meg a kezeim között a paszpartuvágó-asztalon és a keretezések közben. Először láthattam a pályakezdő művész képzőművészeti alkotásait. A pálya kezdete, papíron, vízfestékkel és tussal felvázolva. A mártélyi vázlatokon felsejlenek a későbbi tájkép-fotográfiai iskola alapjai, a tusrajzokon pedig a pillanatelrablás, -megfogás felé űzött művész belső tusája.
Már állt a kiállítás. Hihetetlen élmény volt egyedül végigjárni a termeket. Beszippantottam, senkitől se zavartatva a falakról áradó alkotóerőt. Pár nappal később a Klub néhány tagjával együtt látogattuk meg a kiállítást. Az útról, akkori kiadványunkban, a „Lessátorból”-ban így írtam, csak most bevallva, hogy az írásra a megelőző személyes élmény volt inkább hatással, semmint a közös:

„(…) A Sándor szűkebb hazájának tekintett város (és annak környéke, Mártélyról nem megfeledkezve) meghitt múzeuma méltó helyszínt adott az elhunyt művész képi örökségének.
Újra egyben csodálhattuk a Sörös Károly és a Szélmolnár sorozatokat, elgondolkodhattunk a színes képeken megfogalmazott egzakt és mégis nyugalmat árasztó tájképek üzenetén. Megélhettük az általa megfotózott és megfogott erdő méltóságát és csendjét, egyáltalában szembesülhettünk azzal a sajátos viszonnyal, ami a természethez fűzte ezt a különös lelkű embert. Egy egész termet töltöttek be a mára már iskolát teremtett, jó részt nagyvadakat ábrázoló fekete-fehér fotók. És egy külön teremben találkozhattunk a legnagyobb meglepetéssel, a pályakezdő képzőművész alkotásaival. A számunkra addig ismeretlen képek nagyszerű metszetet adtak egy alkotó életút igen fontos szakaszáról. A vázlatokon felfedezhető a természet részleteivel szembeni érzékenység, az akvarellek kezelésének különleges technikája. A tiszta színek kerülése olyan Mártély megközelítéseket eredményezett, ami a természet idealizálása nélküli személyes üzenet. Újra meg újra végig járva, megbeszélve a benyomásokat fogalmazódott meg bennünk: ez a szellemi örökség a Nimród Fotóklub legnagyobb értéke. (…)”

Ma már kimondható, ez a Nimród Vadászújságé is és nem csak a Fotóklubé, hanem az egyetemes magyar természetfotózásé is. A kulcs, Sándor művészetét egyedivé tévő töltés: a képzőművész indíttatás. Minden képében ott a festő is! És a türelmetlenség! Ez ugyan látszólag ellentmondás, de a pillanat megfogását hajszoló türelmetlenséget ellenpontozza a képekben fellelhető, festőkre jellemző tónus redukció, a lényeg kiemelése, de a fontos részletek kínosan türelmes, gazdag ábrázolása. Ő így vall erről:

„… Mindig mélyen éreztem és átéltem azokat az eltéphetetlen kapcsokat, melyek élőlény mivoltunkban a társadalmi meghatározottságok mögött összekötnek a természettel és a létezéssel. A fényképezőgépet a festészet mellett, mint a vizuális kifejezés egy másik eszközét kezdtem használni, mert rá kellett döbbennem arra, hogy az egyszeri természeti csodát az ecsettel nem tudom tetten érni.”

Egyszer adatott meg nekem (akkor már sikeres fotósnak számítottam), hogy elhívott magával több napra Vásárhely közelébe fácánozni. Boldogan mentem, pedig azt hittem az út Róla fog szólni, az Ő fotózását kell kiszolgálnom. Természetesen így is vállaltam, a nagyoktól a legtöbbet úgy lehet tanulni, ha munka közben látjuk őket. És az út rólam szólt! Sándor minden energiájával azon volt, hogy rávezessen a dürgő kakasok helyes összeterelésére, a legjobb helyszínek kiválasztására, a legjobb nézőpontok megtalálására, az autó és a fényképezőgép összehangolására. Ez a hozzáállása tudatosította bennem, a nagyságnak nem feltétlen kell önzéssel párosulnia, a tapasztalatlanok támogatása számunkra is felemelő lehet, azóta tudom, kötelező is. Az át nem adott tudás öncélú! Emberségéből ekkor kaptam a legnagyobb benyomást. Tanítványaim elsősorban neki tartoznak köszönettel, az Ő példájának, hogy így tudok hozzájuk, fejlődésükhöz viszonyulni.

Időtlen tehát ez a megemlékezés, állandó, mert a mindennapoknak szól, nem az évfordulóknak. A szellemi hagyatéknak, ami a magyar természetfotózás és az egyetemes magyar fotóművészet egyik fényesen csillogó kincse. Ezért van, és remélhetőleg marad is rangja a halála óta, a hazai természetfotózás évenkénti, országos seregszemléje kapcsán, a Nimród Fotóklub által adományozott különdíjnak. A Nagygyörgy Sándor Díjat több mind tíz éve olyan fotó, vagy olyan fotós kollekciója érdemelheti ki, amelyik akár a nagyvad-, akár a tájfotózás terén olyan képeket tud a nyilvánosság felé bemutatni, amelyek megfelelnek a Nagygyörgyi Örökségnek, az Ő alkotói elhivatottságából táplálkozóan keresik a természetfényképezés önmagukból vetülő kifejezésformáit.
1993-ban, halála évében sikerült tető alá hoznom első, igazán jelentősnek számító egyéni kiállításomat. A katalógus, általam írt bevezetőszövegében a kiállítást az Ő emlékének ajánlottam. Tisztelegtem az előtt az indíttatás előtt, amely alkotópályámat egyengette és meghatározza máig is. Azzal zártam akkor soraimat, hogy tudom, örülne, ha most itt lehetne. Most azzal, még jobban örülnék, ha még mindig közöttünk lehetne. Hisz’ még csak 71 éves lenne…

2004. október
Kivonatosan megjelent a Nimród Vadászújság 2004. novemberi számában