Riport a Litera-Túrán
A mai napon, 2016. január 21-én egy riport jelent meg velem a Litera-Túra Irodalmi, Művészeti és Kulturális Magazin Facebook oldalon. Márkus László volt a kérdező riporter.
Ezúton szeretném az oldalnak megköszönni a megjelenést, Lacinak meg a frappáns kérdéseket!
Vajda János fotóművész munkáit régóta ismerem, de személyesen csak az elmúlt év decemberének közepén egy fotókiállítás megnyitóján sikerült rövid időre találkoznom vele. Markáns egyénisége, nyíltsága és határozott véleménye e rövid idő alatt is hatott rám és szinte azonnal elhatároztam, hogy egy interjú keretében bemutatom olvasóinknak.
Márkus László: Mi a polgári végzettség és foglalkozás?
Vajda János: Erősáramú technikusi végzettségem van. 28 évig dolgoztam a szakmámban, aztán egy közművelődési intézményhez kerültem, munkahelyem megszűnése miatt. Azóta dolgozom itt asszisztensként. Ez az intézmény honlapjának a kezelését, kiállítások rendezését és kiadványok szerkesztését jelenti.
M L : Profi vagy amatőr fotósnak aposztrofálod magad?
V J: Fotós státuszom? Kifejezetten amatőr vagyok, profi felkészültséggel, ezt bátran kijelenthetem. Nem élek a fotózásból, az alkalmazott fotográfiát, ha kell, tudom érvényesíteni, de ebből az ágazatból nem szeretnék megélni. Az úm. „művészi” vonalamra meg nincs felvevő piac, pedig az lenne a jó, ha az tudna eltartani. Nem vagyok jó marketinges, nem tudom eladni magam, de nem is készítek eladható képeket, mert nem a közízlés érdekel, hanem amit szeretek.
M L: Mikor kezdtél el fotózni, a fotózás melyik része érdekel leginkább (állatok, portré, tájkép, street fotó, filmes fotózás, vagy egyéb témák)?
V J: 12 éves voltam, amikor Apámtól megkaptam a Kodak boxát egy kirándulásra. El is puffogtattam mind a nyolc kockát, szerencsére nyoma sincs. 1972-től számíthatom az időt, amióta fényképezek. Ekkor kaptam apámtól a Zenitet egy Industarral, meg egy 135-ös telével. Az Industart hamar le is cseréltem egy Domiplanra, majd az egészet Praktica szettre. Azután jött a Canon korszak, 1980-ban, ami máig tart.
Mindenevő vagyok, bármiben megtalálom a témát. Volt az életemnek egy rövid időszaka, 1986-1992-ig, amikor csak a természetet fotóztam. Sikereim nagy részét akkor értem el. Az emberek ebből kiindulva természetfotósnak tartanak, én viszont nem, kicsit zavar is a mások által rám húzott bőr. Filmen nevelkedtem, de könnyedén váltottam a digitális világra, még a mobiltelefonra is, kövezzenek meg az archaikusok ezért.
M L: Hogyan készíted fotóidat, itt nem a technikai részre, hanem a szemléletedre, a téma kiválasztására és megközelítésére vagyunk kíváncsiak?
V J: Egy szemléletem van: mindenben ott a kép lehetősége! Nem én választom ki a témát, az választ ki engem. A megközelítés is ennek a függvénye. Ennek egy kritériuma van: legyen mindig nálad valamilyen fényképező eszköz. Erre volt jó a korai digitális korszakban a kompakt, amiket a mai napig nagy kedvvel használok a mindennapokban. Sőt, két éve, csak kompaktom van, néhány filmes eszköz mellett. És persze az egyre jobb mobilok megjelenésével ezek is fontos részesei lettek a mindennapjaimnak.
Vissza a szemlélethez. Ritkán vágok neki úgy a világnak, hogy: fényképezni megyek! Ez magammal szemben jelentene elvárást. Sok mai fotósban ezt érzem a legnagyobb problémának. Mindenáron fotózni akarnak, és ha lehet a Képet. Ez hiba, engem sosem zavart, ha egy útról kép nélkül jöttem haza. Viszont még a közértbe sem indulok el valamilyen fotózkodó alkalmatosság nélkül, mert sosem tudhatom…
Sosem azért nézem a világot, hogy képet keressek benne. Csak nyitott szemmel járok, és ezért jönnek elém a legváratlanabb helyeken a fotózható témák.
Másik dolog: tudni kell alkalmazkodni az éppen nálad lévő technikához. Jó lenne mindig nagy 8x10-es síkfilmes kamerával loholni ide-oda, de ugye ez képtelenség. Még a DSLR-t sem cipeli az ember magával mindenhová. A kompaktnak, vagy a mobilnak viszont vannak korlátai. Ezeket kell felismerni, nem lehet egy kompakttól elvárni a DSLR rugalmasságát, mint ahogy a mobiltól sem a kompakt minőségét. Ha nem kívánsz ezektől az eszközöktől többet, mint amire képesek, de azokat maximálisan ki tudod használni, nyert ügyed van.
M L: Van e egyéb hobbid a fotózás mellett - például a túrázás és utazás?
V J: A túrázás kora gyermekkoromtól a vérembe ivódott, Apám nagy természetjáró volt. Az életemet ki is töltötték a túrák, akár az erdőkben-hegyekben, vizeken, sőt az Alföldön is.
Utazni mindig jó, világot látni is. Aztán ahogy egyre jobban elmélyültem a fotózásban, rájöttem, hogy nem érdemes egy-két hetes utakon a felületes turistafotókat hajszolnom. Egy helyszínbe bele kell feledkezni, ráérezni a feelingjére, a hétköznapjaira. Ehhez nem elég a röpke utak turista tempója. Itt van a mi országunk. Gyerekkorom óta járom, és jó, ha a 20%-át ismerem. Van még mit itthon felfedeznem bőven, de az igazán jó képeket a rendszeresen felkeresett, kedvenc helyszíneimről hozom, mert kiismertem őket.
És van a nagy szerelem, a zene. Talán 10 éves lehettem, amikor a hátam libabőrözni kezdett a Telstarra. Na, onnan keresem azokat a zenéket, amik ezt tudják okozni bennem.
M L: Milyen eredményeket értél el és tartasz említésre méltónak eddigi fotós pályafutásod során?
V J: Talán kezdjük ott, hogy nem vagyok a sikereket hajszoló típus. Csupán önigazolásból kell néhány fontos visszajelzés.
Mondok egy példát. Ott a Márciusi mese. Az első megjelenéskor megnyertem vele egy nemzetközi pályázat nagydíját. Még elküldtem az ORWO-Pentaconra, ott is nyert, meg egy kiadóhoz, amelynek azévi albumában meg is jelent a kép. Slussz. Más körbe utaztatta volna vele a világot, és büszkén verné a mellét a 88 díjához. Csak azért azt egy kép kapta. Nincs sok díjam, de mind más képért, van közöttük néhány nemzetközi elismerés is. Nekem ennyi elég.
Addig pályáztam, ameddig megkaptam a visszajelzéseket, hogy jó, amit csinálok. Nyertem egy jó párat, elkezdtem naplózni őket, aztán hamar rájöttem, hogy felesleges. Ez a külvilágnak szólna, nem nekem. Volt egy időszak, amikor rendre rogyásig nyertem magam, aztán jöttek az irigyek, ami megkeserítette a szám ízét, és visszavonultam ezektől. Utoljára egy digitális panoráma fotópályázaton vettem részt 2003-ban, mert kíváncsi voltam, itt is tudok-e labdába rúgni? Tudtam, megnyertem.
Az írás korán részévé vált az életemnek. Először 1990 körül kezdtek megjelenni fotós témájú írásaim, de aztán ezek a médiumok elporladtak a rendszerváltozás dübörgő kerekei alatt. A FotóMozaik viszont jó terep lett. Évekig rendszeresen publikáltam náluk. Sajnálom, hogy a lap megszűnt, nagyon jó kis összefoglaló kiadvány volt, és Takács Szabolcs tisztességesen is fizetett. Azt érezhetted, hogy tényleg értéke van annak, amit csinálsz.
1993 óta tekintem magam kiállító fotósnak, ekkor volt az első jelentős önálló kiállításom. Azóta 18 anyagot sikerült összeraknom, de még sok van bennem. Évi 3-4, néha több alkalommal pedig kollektív kiállításokon is szerepelnek képeim.
M L: Mi a véleményed a felnövekvő kortárs fotós nemzedékről?
V J: Megváltozott a világ! Az én koromban még adtunk az „öregek” véleményére, ittuk a szavaikat, pedig sokszor „aláztak” a föld alá a nyílt képbírálatokon. Csupán arra kellett rájönni, hogy ezek nem a képeid és te ellened szóltak, hanem pont érted, a képedért. Ma tele vannak önbizalommal a kezdők (tisztelet a kivételnek), a digitális világ egy-kettőre – úgy érzik – fotóst csinált belőlük. Holott némelyiküknek a legfontosabbról – a fény-érzékenység-expozíció összefüggéséről sincs fogalmuk. Kevesüknek van igénye az őszinte kritikára, csupán a laikus fejbólogatásra, és a sikerre. Ezek azonban a közösségi oldalak fotós portáljain begyűjtöttekre szorítkoznak, és az a baj, hogy ezt sikernek tudják elkönyvelni.
Két trend figyelhető meg.
Az egyik, készíts műanyag ízű, HDR-es, nagyon színes, semmit mondó tartalmú, de felszínes képeket, had essenek hasra a népek. Brrr
A másik réteg, amelyik rájött arra, hogy a digitális technika nem tanítja meg őket a fotózás alapjaira, ezek visszanyúlnak az analóg technikához, és esetleg eljutnak az archaikus eljárásokig. Ők aztán fujjogva fordítanak hátat a digitális világnak, holott csak az első pontban foglalt elveknek kéne. Lássuk be, nagyon nemes az, amit tesznek, de ez egy idejét múlt világ – amit érdemes megőrizni –, de ez nem a mindennapok fotográfiája. Főleg azoknál zavar ez, akik azt hiszik, hogy a kép már attól kép, hogy analóg, uram bocsá, archaikus eljárással készült. A képet nem az eszköz determinálja, hanem aki készíti! Az meg mindegy, hogy mivel…
Mindezzel együtt nem féltem a magyar fotográfia eddig kivívott jó hírét a feltörekvő nemzedéktől. Minden ocsúban megtalálható a szem. Ígéretes fiatalok szép számban akadnak a hazai palettán.
M L: Tartasz e wokshopokat és ott mire fektetsz nagyobb hangsúlyt, azaz szerinted ott az elmélet vagy a gyakorlat a fontosabb?
V J: Workshopra alkalmatlan vagyok, még előadni is. Beszédhibás vagyok. Magán tanítványokkal foglalkozom, és az egyik közösségi oldalon viszek egy zárt, válogatott csoportot.
Az a véleményem a tapasztalataim alapján, hogy az elméletet el lehet sajátítani autodidakta módon. Az ott szerzett tudást pedig a közös terepgyakorlatokon és képbírálatok során lehet a gyakorlatban alkalmazni. Igazán a közös képbírálatokra fektetem a hangsúlyt, mert hiszem, hogy a hibákból lehet a legtöbbet tanulni.
Nekem szerencsém volt, néhány nagy mester mellett lehettem fotózás közben. Egy Nagygyörgyöt látni a terepen dolgozni, felért félév elméleti oktatással a nézőpont és a megfelelő gyújtótávolság kiválasztásáról. Pedig egy szót sem magyarázott, csupán engedte, hogy nézzem, mit csinál. Ezért tartom fontosnak a terepgyakorlatot is. Más kérdés, hogy én magyarázok is.
M L: Magyarországon oly kevés a fotós médium. Mi ennek az oka?
V J: Ezt nem tudom biztosan, csupán sejtéseim vannak. Üzleties lett a világ és a szakma is. Csak sajnos, akiknek van anyagi fedezetük, nem látnak üzletet a fotóban, csupán egy szűk réteg számára. Ebbe az akváriumba viszont nagyon nehéz bekerülni, de én nem is akartam soha, mert egy csomó olyan kompromisszummal jár, amit nem szívesen vállalok fel. Még nem jött el az igazi mecenatúra ideje, amikor a műgyűjtők vásárolták fel az ígéretes műveket, mert üzletet láttak benne. Ha a fotóra is tud majd ez vonatkozni, akkor eljöhet egy jobb világ. Sajnos, ezt már nem érem meg.
M L: Ma nehéz itthon a profi fotósok élete. Szerinted a kiteljesedéshez szükséges életvitelszerűen ezzel foglalkozni vagy szabadabb az út a fejlődéshez amatőrként?
V J: Mindenhol nehéz, nemcsak itthon. A profi nem hibázhat. Adott egy igény, amit ki kell szolgálni, ha nem tudja, felkopik az álla. Ez egy kemény világ, itt nem magadnak kell megfelelni, hanem a megrendelőnek. Ha viszont bele kerülsz ebbe a mókuskerékbe, nem lehet kiszállás, mert sokkal nehezebb visszakerülni, mert százak várják ugrásra készen a megüresedést.
Azt mondhatom, hogy aki ebből akar megélni, a szakmát kell ismernie nagyon, és annak a területnek a kritériumait, amiben tevékenykedni szeretne. Esküvő, portfólió fotózás, reklám-, tárgy- vagy építészetifotó. Ha sikeres, el kell felejtenie a művészi munkát, mert nem marad rá ideje.
Ma viszont eljött az önjelölt „photography-k” kora. Alig pár hónapos felkészültséggel rendelkező sarlatánok rontják ezeknek a valóban szakembereknek az üzletét. Ez persze a felvásárló közönség pénztelenségének és igénytelenségének is köszönhető.
Ha valaki művészi vonalon szeretne kibontakozni, ugyanúgy kisujjában kell lennie a szakma minden csínjának-bínjának, mint a profinak. A szobrász is elmehet a fenébe, ha nem tudja kezelni a vésőt, a festő is, ha gőze sincs az anyagról, amivel dolgoznia kell. Lehet a legjobb a kompozíciód, ha a kép elúszik a technikán. Ez persze fordítva is igaz. Mit sem ér a technika, ha nincs mögötte képi tartalom. Azzal azonban tisztában kell lennie, hogy az anyagi siker itt esetleges, hacsak nem a közízlést szolgálja ki, de az már megint nem művészet. Ami viszont biztos, ez a művészi szabadság, csak magadnak kell megfelelni. Aztán vagy veszik a képedet, vagy nem. A jó párosítás itt, egy jól fizető egyéb állás, amiből van pénzed művészkedni.
M L: Vannak e még a jó értelemben vett alkotóközösségek, művészi asztaltársaságok?
V J: Egyre kevesebb, de vannak. Különösen a fiatalok körében. Gondolok itt a Fiatal Fotóművészek Stúdiójára, a Random, vagy az Instant Csoportra. A Telek Balázs által alapított ArtBázisra, ami remélhetőleg tovább tud élni sajnálatosan korai elhunyta ellenére is. Vannak még aktív és jelentős fotóklubok is szerencsére, mint például a Debreceni Új Fotóműhely, vagy a Budapesti és Miskolci Fotóklub, de megemlíthetem a Magyar Fotóművészek Szövetségének Senior Alkotó Csoportját is. Szentesen is zajlik a fotós élet, és feltétlenül szólnom kell a MAOE Fotóművészeti Tagozatáról. Itt rendszeresek a közös kiállítások egy-egy projekt mentén és az alkotótáborok. Igazi, közösségi művészi munka folyik itt, és nagyon büszke vagyok rá, hogy részese lehetek.
M L: Mit ajánlasz azoknak, akik komolyabban szeretnének fotózni?
V J: Nagyon sok mindent, nem is tudom, hol kezdjem. Amit a legfontosabbnak érzek, az alázat a fotográfia iránt. Az eszköz, az anyag és a téma magam fölé rendelésének a képessége, ami nemcsak az ismereten, hanem a tiszteleten is alapszik.
Ha komolyan akar vele foglalkozni, el kell dönteni, milyen téren akar érvényesülni. Ebből akar élni, vagy a művészi pálya érdekli? A kettő nagyon kevés esetben fér meg egy emberben.
Ha igazán meg akarja érteni a fotózás összefüggéseit, kénytelen lesz analóg technikához nyúlni, ha csak addig is, ameddig ezeket megérti és alkalmazni tudja a digitális fotózásra is. Aztán lehet, hogy beleszeret a vegyszer szagába, a laboratórium pisla fényeibe, és a hívótálban a szeme láttára kialakuló képbe. Ki tudja, de csak nyerhet vele.
És mindenképpen csapódjanak hozzá valami jó közösséghez, klubhoz, ahol igazi értékelő munka folyik. Én egy évtizedet vesztegettem el azzal, hogy addig vártam ezzel.
M L: Ki a kedvenc költőd vagy íród, melyik a kedvenc mű tőle?
V J: A verssel hadilábon állok. Ifjú koromban csak Villont tudtam olvasni. Később jött József Attila, Shelley, Poe, Radnóti, Ady, Whitman. Sok kedvencem van, nem tudok választani.
A regényeket jobban szeretem. Rengeteget olvastam, még ma is, ha időm engedi. Olyan sok kedvenc íróm van, felsorolni is sok, nem is vállalkozom rá. Heller 22-es csapdája és Hašek Svekje kísért a Biblia mellett a seregbe. Remek olvasmányok voltak. Jack London és Jack Kerouac mély nyomot hagytak bennem, mikén Szerb Antal is. Moldovát is sokat olvastam, néha csapkodtam a térdem nevettemben, néha meg szitkozódtam, mint egy kocsis a könyvei felett. Azt hittem Stephen Kinget sosem fogom szeretni, aztán a kezembe került az Apokalipszis gyermekei, ami a nemzedékem regénybe írt szimfóniája. Nagyon mélyen érintett. De állhat itt még Fekete István, Merle, Mailer, és sorolhatnám ezt a vonalat.
M L: Milyen zenét kedvelsz?
V J: A rock aranykorán kamaszodtam. A mai napig meghatározza a zenei ízlésemet annak a kornak a zenéje. Apám állandóan klasszikus zenét hallgatott, ez nagyon jó ellenpont volt. Aztán megtudtam, hogy a nagy rockbálványok klasszikus zenei képzésben részesültek, és hogy Bartókot Sztravinszkit és Bachot tartják a példaképeiknek, ez engem is érdeklődéssel töltött el irányukban. Mára mindent hallgatok, amit jónak tartok. Lehet az világzene, acid jazz vagy madrigálkórus. Egy a lényeg, hasson rám. Az a zene, amire nem tudok odafigyelni, nem érdekel. A zene nekem egy aktív meditáció. Megszűnik a külvilág, csak a hangok léteznek, és az azok által a képzeletem tudatalattijából keletkező képek, világok.
Mahler szimfóniái és a Yes albumai ezekhez a legjobb partnereim.
