Okos(kodó) képek

Beküldve: Esztétika


Esti párbeszéd - Óbuda, 2011. (Nokia X6, Ps-ban utómunkázva)

Dozi Barátom blog bejegyzésében megdorgált a maga kendőzetlen – amúgy általam nagyra értékelt – stílusában. Nemtetszését engedte szabadjára a mobilfotókkal kapcsolatban, és valljuk be, sok mindenben igaza (is) van. Leginkább abban, hogy a virtuális térben besepert figyelem és/vagy „siker” majdnem olyan talmi, mint a fiókban lapuló kiállítás (az én értelmezésemben). Ő így fogalmaz:

„Összességében bosszantott a dolog. Különösen, hogy miközben senki nem ér már rá semmire, egy csomó jó szemű és kapcsolatszomjas ember ezrével pocsékolja szét a perceit ebben a lájkosra hígult virtuális világban. Hajigál, hajigál, felhígítva, szétzilálva a rá irányuló figyelmet, hogy aztán néhány blőd-hülye és exhibicionista baráti reflexióval ki legyen fizetve.”

Már rég tervezem, hogy írok a nálam is felmerült mobilfotós mániáról, de valamiért eddig elmaradt. János Barátom írása viszont az a lökés volt, ami csak efelé lendített.

Hogy is vagyok én ezzel? Úgy tíz éve tettem szert az első olyan mobiltelefonra, amiben volt fényképezési lehetőség. Kissé meg is mosolyogtató volt, a maximális 640x480 px képméretével. Persze, ha már van az ember kezében egy ilyen lehetőség, akkor ki is próbálja, főleg, hogy egyébként is meg van verve a képkészítés bolondériájával. Szóval a Siemensnek nemcsak a képmérete volt kicsi, hanem a minősége is csapnivaló. Nagy bűvészkedéssel sikerült azonban egy olyan témát összefabrikálnom, amit próbaképpen fel is raktam az abban az időben általam látogatott fotós közösségi oldalra. Volt is nagy vihar a biliben, az átkok csak úgy hullottak rám, mint varjak a dögre. Volt azonban egy józannak ható vélemény, amit azóta is szállóigeként terjesztek (sajnos már nem emlékszem a frappáns hozzászóláshoz tartozó névre):

„Miért, ha megtámadnak, és csak egy bugylibicska van nálad, nem védekezel?”

Ennek ellenére elég sok időnek kellett eltelnie, amíg valóban „komolyan” fordultam e világ felé. A tavaly lecserélt Nokia volt az olyan első eszköz, amivel időnként lehetett elfogadható képpel próbálkozni.

De nem ez az ok volt, ami a mobilfotózás felé fordított, hanem közben kezdtek feltünedezni az iPhone-okkal készített Hypstamatic és egyéb alkalmazásokkal alakított képek a Facebookon, nem sokkal rá pedig az Androidos lehetőségek és az Instagram. Két barátom révén közvetlen közelről is betekinthettem ezeknek a technikai hátterébe. Ekkora már nemcsak a telefonokba épített kamerák voltak elfogadható minőségűek, de az „okostelefonokhoz” fejlesztett alkalmazások sokrétű képfeldolgozást is lehetővé tettek. Egy új kifejezésformája született a fényképezésnek, és ez engem is elkezdett foglalkoztatni. Akár tetszik, akár nem, ez a területe a „fotózásnak” igenis kinevel egy új képi ábrázolási módot. Olyan mellékvágány ez egyelőre, mint a normál fotózás farvizén evezgető lomográfia. Azonban előbb-utóbb elfogadott műfajként is részt kaphat a fotográfiában. (Már vannak olyan pályázatok szerte a világban, ahol külön kategóriát képeznek a Smartfotók.) Miként a Polaroid is már régen. Ha olyan kézbe került, kép is született, annak ellenére, hogy – a Dozi által is szapult – kis méret bizonyos korlátokat szabott a kiállítási terekben való megjelenéshez.

A mai telefonokkal azonban ez nincs így. Az általam használt Xperia például 12 Mp-es képeket készít, és ha nem növelem az objektív gyújtótávolságát (virtuálisan ugyebár, mert nem optikai a beleépített zoom), a képminősége is elfogadható a maga korlátai között. És itt ez a lényeg, ugyanúgy, ahogy a bridge-kamerák esetében, a korlátok felismerése, és az azokon belül a lehetőségeket maximálisan kihasználó, sajátos fotográfiai tevékenység. Tévedés ne essék, sosem lesz Fotográfia a gasztrótálak Instagramozásából, ahogy a tükör felé, vagy szembe fordított telefonokkal készített, idétlen arc- és emlékképek, háziállatok, stb. képei sem, mehet rájuk akármilyen effekt. Ez azonban a DSLR-rel, vagy bármilyen más, autentikusnak megítélt eszközzel készült képre is igaz, így alapvetően nem is értem a berzenkedést.  Hiszen, miként egy ismerősöm megfogalmazta egy hasonló véleménycserében: Nem az eszköz, a kép számít. És bizony születnek manapság telefonból is Képek, talán még tőlem is, de Kis Mariannától, Kőműves Katától, Gimesi Andrástól, Kovács Lászlótól, Faragó Ferenctől igen! Az viszont igaz, hogy elég mélyen kell lekotorni a szemétbe, hogy az ember kincseket halásszon elő az Instagram mérhetetlen tömegéből.

Azt hiszem, az ódzkodók ott követik el a hibát, hogy ugyanúgy közelítik meg a telefonba épített kamerákat, mint a normál fényképezőgépeket. (Megjegyzem: ilyen alapon lehetne fanyalogni a DSLR-ekbe épített videó lehetőségektől is…) Volt is kezdetben, aztán mára komoly filmeket forgatnak velük. El kellene fogadni, hogy bizonyos korlátok között a mai mobilfényképezőgépek alkalmasak a fotografikus teljesítményre. Persze, nagyon sok minden kell hozzá. Megfelelő mennyiségű fény, az alapgyújtótávolság használata, viszonylag sok képpont és a lehetőségekhez mérten jó optikai minőség. Ez a gépi oldal. A használótól meg az előzetes beállítási lehetőségek átgondolt alkalmazása. És még ekkor is tökéletlenebb kép lehet az eredmény egy hasonló felbontású kompakthoz képest, miként így van ez a kompakt és a DSLR viszonyában is. A telefonban ugyanis még akkora képérzékelőt sem lehet elhelyezni, mint egy retikülbe való kompaktba. Ez alapvetően meghatározza a képek minőségét, tetszik, nem tetszik. No de kérem, egy lomo gép sem hozza a Hasselblad képi teljesítményét. Mégis mekkora manapság a keletje. (Oké, Dozi Barátom azokért sem rajong.) És természetes, hogy nem minden lomográfia kép, csak azért mert olyan technikával készült. És a lukkamera sem csodaeszköz, csak azért mert nincs optikája. Azt gondolom, hogy a különféle eszközökhöz meg lehet találni a hozzáillő kifejezésformát. A lomográfia témájában is tartalmazza a régiességet, a lukkamerával használjuk ki a hosszú zársebesség alkalmazta lehetőségeket, a kettős kihuzatú nagyfilmes gépekkel éljünk a perspektíva korrekcióval, vagy a Scheimpflug-szabály alkalmazásával. A mobiltelefonnal meg készüljenek olyan képek, amikről ordít az eszköz, és annak sajátossága.

Az Androidos és az IOS telefonokhoz használható különféle képszerkesztő és -alakító eszközök sokat tehetnek ezekhez. Valószínűleg abból indulhattak ki a fejlesztők, hogy az alapvetően korlátoltabb felvételezési lehetőségeket erősítsük fel olyan effektekkel, amik önkéntelenül ezeknek a képeknek a sajátosságaivá válhatnak. Ezzel mintegy „vízjelet” raknak a képre. Nemcsak azt, hogy telefonnal készült, hanem az alkalmazott szoftverek sajátosságait is. (Ezért nem is emelek már be más géppel készült képet a telefonba átalakításra, mert nem tartom helyesnek az elfogadott digitális technikákkal készült képek lemobilosítását. Ez egyidős azzal, amikor rájöttem, mi is ennek a műfajnak a lényege: elsősorban az, hogy telefonnal készül a kép, és ezt nem is kell titkolni.) Lassan féléve raboljuk egymás idejét, és úgy érzem, mára kialakult egy olyan stílusom ebben az ágazatban, ami csak erre jellemző, és talán rám is. Itt köszön vissza, igaz másképp Dozi Barátom egyik kifogása. Igen, olyan korban élünk, amikor – sajnos – egyre kevesebb időnk marad egymásra. Az igaz, hogy semmilyen közösségi oldal nem tudja pótolni a személyes emberi kapcsolatokat. Viszont helyettesít sok mindent, és olyan napi információkkal lát el, amiket eddig elképzelhetetlen volt ilyen mértékben, főleg ennyi embertől összeszedni. Ha ezt a helyén kezeljük, az igazán mély kapcsolatainkat ez nem fogja elsekélyesíteni, ami meg egyébként is az volt, oda és onnan mégis sokkal több mindenről értesíthetünk és értesülhetünk, mint azelőtt általában. Azt kell mondjam, a mobiltelefonok ideje azzal az integrációval jött el, ami ezekben a készülékekben egyesítette a kapcsolattartási és -építési lehetőségeket. Ugyanazzal az eszközzel fényképezünk, majd szerkesztünk és kapcsolódunk a világhálóra, hogy megosszuk a képet, és azzal is kommunikálunk róluk, mégha csak sokszor egy-egy lájk erejéig. Mindezt a történések után akár percekkel, de szinte mindig sosem tapasztalt aktualitással. Az ilyen képek megosztó oldalai egyfajta gyorsított képi naplóként (blog) funkcionálnak. Tudósítanak arról, merre járunk, mit látunk és az hogyan hat ránk. Az igényes kézben alkalmazott effektek ezt erősítik. Ebben látom a jelentőségét ennek az ágazatnak. Rohanunk az idővel együtt, de ha ott lapul a zsebünkben ez a készülék, akkor, ha volt valami, amiért ebben a rohanásban egy pillanatra megálljunk, az élményt rögzíthetjük is. Aztán míg tovább villamosozunk-buszozunk-vonatozunk, vagy bármikor, ha ráérünk, hozzá tehetjük a személyes benyomásainkat, és már meg is oszthatjuk élményeinket másokkal, és ha lesz pár ember, akit ez érdekel, már megérte.

Tudod mi a mobilfotó? Lásd, rohanok én is, de van időm megállni néha egy pillanatra, és ekkor Rád, Rátok is gondolok, mert Nektek is fényképezem, ami ilyenkor megfog, hátha Téged is. És engem is érdekel, hogy Téged mi fog meg…

Itt nincs, nem is kell elmélyültség, mint amikor úgy kerekedünk fel, hogy most fényképezni megyünk. Ezeknek a képeknek a zöme a hétköznapok rohanásában adódó esetleges pillanatokról szól, a pillanatnyi benyomásainkról, érzéseinkről. (Még egy fotózni megyek alkalommal is előkerülhet, ha olyan témára bukkanunk, amihez a mobil a jó.) És csak egy kicsit kell jobban odafigyelni, és csak egy kicsit kell az utómunkára több időt fordítani ennek a szintnek megfelelően, ezek át is jöhetnek, és ott lehet velünk abban a pillanatban az is, aki a képet majd később nézi.

De hiszen a fényképezés erről szól…

 


© Vajda János - 2015 ♦ Kapcsolat: e-mail - +36 30 996 0148
A honlapon valamennyi képet és írást szerzői jog véd!