Pacsmag, 2017. március

Rendhagyó módon az albummal nyitok. Elég hosszú púder vezetné be. Akit csak a képek mérdekelnek, még görgetniük se kelljen 

Vegyes érzelmekkel telve szálltam be Zotyó kocsijába március 23-án, csütörtökön kora délután. Majdnem öt éve nem voltam Pacsmagon. Nem a legjobb érzésekkel távoztam 2012. augusztusában. Nem érdekes, hogy miért, már elmúlt.
Viszont nagyon jól esett Zoliék meghívása a 60. születésnapja alkalmából rendezett egésznapos összejövetelre. Ez ugye szombatra volt meghirdetve, de nekünk kellett a nyugis pénteki nap. Kicsit szabadon, kettesben kóborolni Zotyó barátommal.

Vasárnapra esőt jósoltak (azt ugyan nem tudják, hogy a Pacsmagi Köztársaságra más prognózisok érvényesek, leginkább a Molnár Zolié), ezért Zotyó megeresztett egy telefont már az autóból Antli Pistinek, ki tudna-e vinni bennünket, mert kint hagynánk az autót Adorjánban. Neki dolga volt kötött időben, ami elég neccesnek nézett ki, ezért Zotyó odalépett a pedáloknak.

Már a Siófok – Tamási úton jártunk, amikor láttuk, hogy reménytelen a dolog, még vásárolnunk is kéne. Azért haladtunk rendesen. Rögzítettem is két kőkeresztet, visszafelé talán nem rohanunk ennyire. Iregszemcse előtt felszisszentem, egy remek facsoportot vettem észre elsuhanóban, finom felhőkkel felette.
– Láttál valamit? – kérdi Zotyó.
– Ühüm...
Az első adandó alkalommal meg is fordult szó nélkül. Ekkor vettük elő a gépeket először. Azt láthatjátok az album első képén. Szerintem az út és az év eddigi legjobb képe.

A pisszentőnél (a helyről a Hazatérés című írásomban találhattok információkat) láttuk, hogy az út rendben van. Ennek örültünk is, legalább nem kézben kellett becipelni a sok cuccot. Lett volna két forduló legalább. Kiporoltunk, kétszer megálltunk fotózni. Az egyiknél készült a pincehegyi négy fához a felhő, bár ezt akkor még nem tudtam. Csak éreztem, hogy valahova jó lesz. 

Gyorsan lepakoltunk, magunkhoz vettünk egy-egy sört, és kivittük az autót. Adorjánból nem a sínen jöttünk be, hanem a gyalog úton. Ez meg is érte, ebből lett a pár alkonyi kép és a Rejtekút.

Pénteken kényelmes ébredés és kiadós reggeli után indultunk neki  a világnak. Az V-ös és a VI-os tó közötti gáton átbaktattunk a túloldalra, a regölyi dombok alatt vezető bicikli útra. A valamikor magamnak kinézett, elhagyottnak tűnt présházat valaki megvette, szépen felújította. Egy álomnak oda, gondoltam magamban, de nem csak ennek, ami ehhez a házhoz volt egykoron köthető...
Felbaktattunk a Pincehegyre. Egy 2012-ben fotózott kőkeresztet próbáltam volna más nézőpontból, és perspektívából elkészíteni. Nem jó helyen mentünk fel, egész máshová bukkantunk ki. Nagyon nem zavart, volt mit fényképezni mást. Még két új kőkereszt is horogra akadt. Eközben botlottunk bele Móricz Csaba, regölyi barátom présházába és őbelé is. Ott készült az 1706-os dátum, és az eldugott kőkereszt. A pálinkáról inkább nem készítettem, de jó ízzel fogyasztottuk, egy vödörnyi víz után.
Regölynek a Pacsmag felé eső vége egyre jobban pukkan le. Elég szomorú látni, hogy az öregek kihalásával a fiatalok nem gondozzák az örökséget. Lehet, hogy a falut is rég elhagyták már.
A gólyás kocsma azonban továbbra is üzemel, él és virul. Épp akkor érkeztek a gólyák. Jól is esett leülni, és a korsó sörünket is benyelni.

Nem akartunk a falu előbb említett végén visszamenni, lementünk a Koppány lapályra. Eközben futottunk bele a volt strand lehangoló látványába. Még emlékszem azokra a táborokra, amikor a fiatalok egy-egy délután berongyoltak ide egyet hűsölni. Sok minden múlik így el...

A lapályon az egyedüli érdekesség a Koppányon merítő hálóval halat fogdosó öregúr volt. Eddigre eléggé le is voltunk már strapálva. Le ültünk hát vele szemben, és egy jót beszélgettünk. Jó volt nézni az öreget, ahogy ráérősen és akkurátusan kezelte a három méter átmérőjű készséget. Az első merítésre egy termetes keszeg fickándozott benne. Elmondása szerint, volt már olyan napja, amikor 60 kg hallal tért haza.

A Pacsmag alsó határát jelző fahídra egy közös szelfit irányoztunk be. Meg is ejtettük, de a 15 km lődörgés eléggé kivett belőlünk. Ettől a morc arculat. Még kettő várt ránk a terciáig, de még a régi megfigyelő torony hűlt helyének a közelében is leheveredtünk egy kicsit. Jó időnk volt...
Visszaérve Zotyó öreg whisky-jével ünnepeltük meg a napot. Nem sokkal később Zoli is kiérkezett Farkas Jozi kíséretében. Kezdett gyülekezni a csapat. Megraktuk a 13.5 kg szürkemarhával és a mindenféle belevalóval a nagy bográcsot, és biztonságba helyeztük. Le is esteledett, kezdett csípni az idő, bementünk a jó melegre. Vacsora, kis beszélgetés, és el is tettük magunkat holnapra...

Szombatra, a Zoli ünnepre folyamatosan érkeztek a meghívottak. Nem is beszélnék a napról. Inkább beágyazom Zotyó barátom kis videó összefoglalójat. Jobban járunk mindannyian 

Írtam az elején a vegyes érzelmeimről.
Mintha nem is lett volna az öt kihagyott év. Megint úgy éreztem, haza értem, és a régi ismerősök is úgy köszöntöttek, mintha csak az előző ősszel lettem volna ott utoljára. Nagyon jó és megnyugtató érzés volt...

A vasárnap már csendben zajlott. A társaság nagy része a buli után, még hajnalban elszéledt. Akik maradtak, azok nagy része is hasonló képpen. Mi is pakolásztunk Zotyóval. Őt kivitték a kocsiért, így nem kellett kigyalogolnunk.
Nem csaptunk nagy búcsúzkodást. Tudták ők is én is, hogy visszaállt a megszokott rend. Istriai, 25 évvel ezelőtti megismerkedésünk után ott vettük fel a fonalat, ahol elvesztettük.

Hazafelé még akadt pár dolog. A Határszemlénél se szabad szemmel, se a G15 egérmoziján nem láttam a parányi alakokat. De ők adják a pluszt a képhez. A két kereszt is meglett, egyik jobb, mint a másik. Kell ennél több?