„Így vagy úgy, függetlenül attól, hol vannak az emberek, végigjárhatják a jakabi utat, a Tejutat, Szent Jakab Különös Útját.”
Coelho: Zarándoklat
Úton a hegyre - Bükk-hg., 2008. május (350D)
Az El Camino-ról, Szent Jakab zarándokútjáról valamikor a 2000-es évek elején hallottam egy barátomtól. Aztán háromszor mások által végig is jártam. Előbb Coelho-val, a fent idézett könyvet olvasva, majd Tolvay Ferenc filmjét nézve, egy-két éve meg Shirley McLaine könyvével. Mind más élmény adott, és egészen a közelmúlt napokig az utolsó hatott rám a legerősebben.
Nemrég került a kezembe újra Coelho könyve. Előzőleg valószínűleg felületesen olvashattam, vagy leragadtam a tanító-tanítvány viszony elemzésénél. Az is befolyásolhatott a remek könyv eltérő értelmezéseiben, hogy akkor csak a mindennapi megélhetésemért kellett küzdenem, mára meg a lakhatásomért is. A fent idézett mondat a könyv vége felé hangzik el, és világosságot is gyújtott a fejemben.
Az életünk önmagában egy zarándokút!
Még akkor is, ha vannak olyan „szerencsések”, akik nem akként élik meg. Kihívásokkal, megoldandó problémákkal, emberi kapcsolatokban jelentkező válságokkal mindenki találkozik élete során. Legfeljebb más minőségben. A feladat azonban ugyanaz: eljutni valahonnan valahová és ezen az úton a tapasztalásokból bizonyosságokat nyerni önmagunkról. Amikor egy zarándok útnak indul, tudatosan vállalja a nehézségeket, mert van célja. Az ilyen utaknak azonban valójában akkor van értelme, ha a célunk ezzel nem az, hogy Compostelába, vagy Rómába, vagy akárhová jussunk el, hanem önmagunkhoz. A könyv cselekményében kulcspont Coelho rádöbbenése feladatának felismerésekor: Azok a vágyak, álmok teljesülhetnek, amelyek elérésével célunk van. És ez nem lehet más, mint a lelki feljebb emelkedés. Önmagunkon és a körülményeken. Akik hisznek a reinkarnációban, tudják, hogy a leszületés előtt vázolják nekünk az utat, amit be kell járnunk, és azt is, hogy milyen változásokon kell keresztül mennünk új életünk során. Meg kell oldanunk az előző életből magunkkal hozott megoldatlan feladatokat, ha van ilyen, és újakkal nehezítik az elkövetkezőt, azért, hogy fejlődjön a lélek, mely az éneinket hordozza sok-sok életen keresztül, hogy elnyerhessük egyszer majd a tökéletességet. Az Égi Erőknek ez a célja velünk. Vezeklés és tanulás, ez életeink útja, és bizony, van akkora kihívás, mint bármely zarándokutat bejárni.
Coelho-nak vezetője volt az úton, lelki, nem turistavezető. Mi sem egyedül zarándoklunk az Életben. A spirituális erők mellett (akár érezzük, vagy elfogadjuk őket) az útra rendelt döntési helyzetek és emberi találkozások kísérnek bennünket végig. Ezek olyan útmutatók, mint a jakabi út kagylói. A sors helyezi ezeket elénk, és csak azt kerüljük ki, amit el is kell, mert nem a mi utunk, pedig néha könnyűnek látszódnak. Viszont szilárd hittel érezzük meg azokat a jeleket, amik mellett nem mehetünk el. Lehet az bármi. A sorsszerűség felismerése erény, elfogadása és az annak való alárendelés alázat, élni vele pedig bölcsesség. Semmi sem véletlen az életben. Az sem, ha valós zarándokutat is be akarunk járni az egyébként is ránk mért mellett. Viszont csak úgy érhetjük el a céljainkat, ha előre tudjuk, mit kezdjünk vele. A valós életben ez a legnehezebb, hiszen a köztes létből nem hozunk magunkkal a földire semmi emléket. Az út tapasztalásaiból kell nyernünk a felismeréseket. Tudjuk, hogy a születéstől el kell jutnunk az Átjáróig, ezt viszonylag hamar felismerjük, bármilyen érzést is kelt ez bennünk. Azt, hogy milyen emberré kell(ene) válnunk viszont jóval később. Van, aki csak akkor, amikor már a távozás tényével is együtt tud élni. És ide azokon a próbákon keresztül jutunk el, amik végig kísérték az utunkat, megoldva, megoldatlanul. És ezt előre ki is jelölték nekünk, ahogy mi is utakat fektetünk le, akár magunk, vagy mások számára.
Az ember által kijelölt utakon nem kötelező végig mennünk. Amit viszont az Égiek nekünk, azon igen. Letérhetünk róla, de megtalálják a módját, hogy visszatévedjünk rá. Táblákat is felmutatnak, mire figyeljünk, merre menjünk. Aztán, ha nem vesszük őket figyelembe, jól fejbe vágnak vele, hogy észhez térjünk. Az Élet zarándoklata onnantól válik bejárhatóvá, amikor elfogadjuk a nehézségeit is a szépségei mellett, mert egyik nem lehet meg a másik nélkül. Amikor belátjuk, hogy minden, ami történik velünk, és mindenki, akivel találkozunk, és ezen az úton egy – hosszabb, rövidebb – szakaszon együtt is haladunk, előre elrendelt, mert feladatunk van velük kapcsolatban. A könyv utolsó mondatán érdemes mindannyinknak elgondolkodni:
„Mégis, ha nagyon erőlködnék – ahogy erőlködtem is –, talán egy napon sikerülne megértenem, hogy van az, hogy az ember mindig pontosan akkor érkezik a megfelelő helyre, ahol és amikor várják.”