Régóta kihívásnak érzem a színes világnak, különösen a természetnek a szürkeskála tónusaira redukált láttatását. Bár vannak a fotográfiának olyan területei, amiben a fekete-fehér ábrázolás elfogadottnak tekinthető, de a bennünket körülvevő természetes környezet, az állat- és növényvilág a legtöbb ember számára csak színesben adja vissza azt az élményt, amit esetlegesen ő is megélt.
Fotós próbálkozásaim kezdetén két, szerencsésen a kezembe került fotóalbum vezérelt erre az útra. Az egyik egy Ansel Adams album, míg a másik Vajda László: Flora potographica Carpato-Pannonica című válogatása volt. Mind a két könyvben csak fekete-fehér képek, Adams-ében tájak, névrokonoméban pedig virágfotók tárultak a szemem elé. A nagy amerikai fotográfus tájképeiben az atmoszféra, a tér hihetetlen erővel volt jelen a tónusok merész kontrasztja mellett megmaradó részletesség miatt… csak a lélegzetemet tudtam kapkodni. A tudós-fotós 70 év alatt gyűjtött virágképei pedig finom tónusaikkal, anyagszerűségükkel nyűgöztek le. De a legizgalmasabb felfedezést az jelentette, hogy a természet eme alapvetően színes témáit figyelemreméltó művészi érzékkel lehet bemutatni a szürkeskála számtalan tónusával.
Az út, amit elém tártak nagyon vonzónak tűnt, a példa, amivel pedig jóval előttem jártak, követendőnek bizonyult. Más szemmel kezdtem nézni a természetre és fokozatosan másként is látva csodálkozhattam rá egy új, bensőségesebb kötődésre. A görcsös keresgéléseket hosszú évek munkájával az önkéntelen felismerés váltotta fel: most kell a fekete-fehér géphez nyúlnom! Rátaláltam a színek illuzórikus brillírozása mögött egy fényekre-árnyékokra, formákra és térre letisztult világra, amely erőteljesebben és lényegre törőbben volt képes kifejezni számomra a természet látszólagos bonyolultsága mögött létező valóságos egyszerűséget. A kromatikus skála mindennapossága helyett a feketék árnyalataiban vagy mélységeiben, a fehérek részleteiben vagy vakításában és a szürkék ezerféleségében igyekeztem felfedezni a természet rám vetülő hatását.
Ezzel a kiállítással barátaim és az utamat egyengetők mellett önmagamnak is régóta tartozom. 23 évre visszatekintve, ezekből a képekből válogatva nekik mondok köszönetet, előttük tisztelgek. Magamnak pedig igyekszem megőrizni azt a hitemet, hogy jó úton járok…
https://fotovj.hu/1/index.php/kiallitas/nature-ff.html#sigFreeId16dafafc37
Kiállítva:
2006. november - Újpesti Gyemek Galéria (A Fotóhónap 2006 keretén belül)
2007. január - Békásmegyeri Közösségi Ház
2010. december - Nemzeti Táncszínház, Kerengő galéria (kivonatosan)
Szarka Klára megnyitóbeszéde
A felkért beszélők temetésen és vernisszázson szoktak nehéz helyzetbe kerülni. Hiszen mit tehetünk, ha a beszédünk tárgya, a megszületett tárlat vagy a szegény elhunyt nem minden vonatkozásban makulátlan. Már pedig ki van hiba nélkül köztünk? Kukacoskodni, hibákat emlegetni, egyrészt-másrészt fogalmazni ilyenkor mégsem lehet. Így aztán a nagyérdemű hozzászokott már ahhoz, hogy a beszélők ezekben a helyzetekben többnyire udvarias áhitattal kenik fel a púdert az újszülöttek és elhunytak kisebb-nagyobb hibáira.
Mindezt csak azért sorolom elöljáróban, mert tudom, hogy megnyitóbeszédként dicséretet hallani nem túl gyomorbavágó meglepetés, márpedig én éppen erre készülök. Pedig amúgy sokkal jobban szeretem meglepni, meghökkenteni, kicsit akár meg is zavarni a hallgatóimat – ha módomban áll –, de sajnos ezúttal nem tehetem. Talán majd egy temetésen, ha felkérnek...
Őszintén mondom, nemcsak úgy egyszerűen szépnek, jónak és érdekesnek tartom azt az alkotói teljesítményt, amit itt a falakon és a vetítő segítségével láthatunk, hanem példaértékűnek. Azt hiszem, Vajda János útkeresése s e keresés mostani eredménye sokaknak kinyithatja a szemét, ha van bennük fogékonyság. Gyorsan tisztázzuk! Nem a témakeresésben, nem a megformálásban, nem a stílusban, nem a valőrökben. A hangját mindenkinek magának kell megtalálnia, ha igényt kíván tartani mások figyelmére is, s nemcsak a családtagjait és barátait akarja zaklatni véget nem értő diavetítésekkel. Vagyis nem azt kéne megpróbálni ellesni másoktól, a jobbaktól, a nagyoktól, ami nem megtanulható, ami sok munka és küszködés nélkül nem megy, hanem azt, hogyan is gondolkoznak ők az alkotásról, a mesterségről, a világról.
Erre is ad példát Vajda János a fogékony képkészítőknek és képfogyasztóknak. Azzal, ahogyan tanulni próbál elődöktől, nagyoktól, folyton újragondolva és értelmezve a másoktól látottakat, meg azzal, ahogyan a világ örökös változásait a saját szemléletének alakulásán igyekszik visszatükröztetni. Ám ennek a mai tárlatnak mégsem ez a legfontosabb példázata. Hanem az útkeresés bátorsága. Az, ahogyan ebben a zűrzavaros világban, acsarkodásban, jegesedő magányban, pusztuló természetben, gondolatok és érzelmek egyre sekélyesebb új-középkorában fotográfusunk szinte csalhatatlan érzékkel találja meg a maga számára helyes alkotói utat. Hiszen, ha már abban is nagy a bizonytalanság, mit is értsünk fényképen, mit is jelent a fotográfia a XXI. század elején, akkor vissza kellene térnünk az alapokhoz! A még mindig érvényes axiómákhoz. Mindenekelőtt a legelső szakmai tételhez, vagyis hogy a fotó lényege és legfőbb kifejezési formája a fény. S hogy kissé közhelyes poénnal folytassam: ettől egyszeriben meg is világosodnak előttünk a dolgok.
Világossá válik, hogy bár a fényképezés történetéből pillanatként repült el már több mint másfél évszázad, még az alaptételeinket sem vizsgáltuk meg igazán. Mit és hogyan képes az alkotó akaratából képpé formálni a fénysugár? Milyen jelentésekkel ruházza fel a fény és árnyék a természetben öntudatlanul szunnyadó képi lehetőségeket? Lehetőségekről van szó, amelyeket csak tehetséggel és nagyon sok munkával képes az elhivatott ember az esetlegességek végtelen mélységeiből előbányászni. Nincsenek kész látványok, nincsenek magukat kínáló motívumok, amelyekre pusztán rá kell irányítani az objektívet, s már meg is születik az, amit alkotásnak mondhatnánk. Ami a banalitáson túlmegy, ami megérintheti a másik lelkét, azt csak észrevenni is maga a csoda. A nagy német költő, Goethe ifjabb korában próbálkozott rajzzal és festéssel, a képzőművészet élete végéig szívügye volt. Önéletírásában, a Költészet és valóságban egyik nem túl sikeres ifjúkori rajztúrájára emlékezve sóhajt fel így: „... mennyi érzék, mennyi tehetség, mennyi gyakorlat kell hozzá, hogy az ember képnek fogjon föl egy tágas, széles tájat!”
Bizony, képpé – vagyis személyes, egyedi, soha addig nem volt, új alkotássá – formálni a tájat, a madarak röptét, a kövek és virágok formáját nemcsak nehéz, de kockázatos feladat is. Jól gondolja a fények, tónusok és kompozíciók titkait, a nagy alapkérdéseket firtató Vajda János: a fény elvakíthat, a sötétségben pedig utat téveszthet a felfedező. Még sincs más választása, hiszen mindennap újra kell teremtenie a saját világát, mindennap igyekeznie kell megválaszolni a rohanó élet újabb szigorú kérdéseit. Márpedig régi, lejárt válaszokkal, puskázással, lopott érettségi tétellel ebben a nagy és szigorú iskolában csak megbukni lehet.
S ha lassacskán az alapkérdéseket sem érteni tisztán, olyan nagy már a háttérzaj, akkor csakis egyértelműségre, vagyis őszinte, igaz harmóniára törekedhet, aki akar még valamit a világtól és önmagától. Dolgozzon meg érte felnőtt módra! Ne gügyögjön, aki ismeri már a szavakat is.
Vajda János kiakasztotta a falra a képeit, vállalva önmagát feketén-fehéren. Mi pedig legyünk elég bátrak ne csak megnézni, hanem őszintén gondolkodni is róla!
Szarka Klára
Budapest, 2006. november 10.