Takács Zsolt, viKing (1972-2012) - Budafok, 2010
Már tudtuk, hogy – négy évnyi kemény küzdelem után – utoljára megy be a kórházba. Csak egy szűk kör tudta, hogy harcolnia kell a könyörtelen betegséggel. Háromszor állt talpra, dolgozott benne a családja iránti szeretete és a munkájával szemben érzett elhivatottság. Ennyi esélyt adtak Neki még az Égiek. Biztos tudták, miért. Telefonomba mentettem, még jó pár éve egy mondatot a Fedezd fel Forrester filmből:
"Az előttünk távozók nyugalma nem segíti elő az őket követőkét."
Egy barát, egy tehetséges és érzékeny szemű fotós elvesztése feletti megrendülésemet fokozza éveinek száma, ami megadatott neki ezen a földi útján. Ha csak magamra gondolok, ebben a koromban kezdtem el igazán felnőttnek érezni magam. Kilenc éve sodródtak egymás mellé életútjaink. Szemtanúja voltam annak a fejlődésnek, ahogy a kompakt géppel fotózó amatőr kezdi felfedezni a technika korlátait, és egyre inkább rátalál saját fotós útjára. Ha ehhez adhattam egy kis lökést, már megérte találkoznunk, és még nehezebb búcsúznom. Milyen a sors, épp ma osztott meg Müller Péter egy nagyon is aktuális gondolatot a Facebookon. Még nem nagyon találok szavakat a mai hír kapcsán, ezért inkább Őt idézem:
"Embernek lenni nehéz. Tele van az élet veszteséggel, szomorúsággal. S ezt nem megúszni kell, mert nem lehet, hanem átminősíteni.
Az eső szép, ahogy a szürke felhők is azok. A ködben élvezet járni, mert titokzatos, nem tudod, mit rejt. Olyan, mintha egy álomban lépkednél. A legszebb muzsikákban sok a sóhaj és a szomorúság. A legszebb hegedűszóban több a bánat, mint a fickándozó öröm.
Sírni gyakran élvezet. Nyugodtan sajnáld magad! Ne tiltakozz ellene.
Ne higgy azoknak, akik azt mondják, az önsajnálat rossz és gyermeteg dolog. Ki sajnáljon téged, ha nem te, saját magadat? Testben élni, halandó életet élni, s közben és a végén mindent és mindenkit elveszteni: szomorú dolog. De ember vagy. Élsz!
Sírd hát ki magad, boldogan, és fesd át a szürkét színesre - bátran! Jogod van hozzá!"
Amikor az Apám és az Anyám meghaltak, nem tudtam sírni. Szépen és időben hunyták le a szemüket, felnőtt, utjukra talált gyerekeket magukra hagyva. Bele lehetett törődni abba, ami általában nagyon nehéz, ha az ember – főleg – értelmetlennek tűnő halállal szembesül. Ma könnyes arccal meredek a monitorra, amióta meghallottam, hogy Zsolt átlépett a Fénybe. Sokat küzdött odáig, és nem azért, hogy elérje, hanem, hogy folytathassa még az Átjáró innenső oldalán. Ha már át kellett lépned, találd meg ott is azt a fényt, ami lelked szemének kedves. Jó utat, Barátom!