Múlt tükrök - Rákospalota, 2012. július 17. (G12)
Nicsak, valaki felém tart! Mégsem feledtek el? Már nagyon rám férne, hogy felélesszék a szívem, szeretem hallani a dohogását, érezni magamban az erőt. Jó lenne már elgurulni innen. Egész elgémberedtek a rugóim, a lengéscsillapítóim, csikoroghatnak a gömbcsuklóim. Már nem is tudom mióta gubbasztok itt? Kezd unalmas lenni. Mit látok itt? A folyamatosan romló falakat, néhány kóbor macskát, koszlott galambokat, embert alig. Azok meg nálam fényesebb és fiatalabb testvéreimmel jönnek. Rám ügyet sem vetnek. Igaz, eléggé el vagyok dugva. Mintha szégyelnének. Haj, milyen szép is volt, mikor én is fiatal voltam. Kicsi ugyan, de vidám, bárhová befértem, és nem ettem fel a gazdám pénztárcáját. Lehettem volna fürgébb, de kicsi szívvel csak annyira futotta. Ahová kellett, az is elég volt. Csak egy kicsit had érezzem még magam fiatalnak. Hátha ez itt azért jött.
Nem, nincs is nála kulcs, hanem valami fekete izé a kezében. Csak kíváncsi rám. Beles az ablakaimon keresztül a lelkembe a fekete valamijén keresztül. Mit kereshet? Ami elmúlt? Azt minek, itt vagyok, amilyen vagyok, még talán eljutok oda, ahová szeretné? Miért nem próbálja meg? Nem, távozik, visszapillant ugyan, de nem azért, hogy meggondolja magát. Neki sem kellek már.
Kicsi vagyok, öreg vagyok és nagyon egyedül vagyok, jó lenne méltósággal lehunyni a lámpáimat...
