A tér érzékeltetése

Beküldve: A tájfényképezés kisiskolája

Előző cikkemben a kamera helyzetéből, azaz a nézőpontból kiindulva már érintettem a tér érzékeltetésének fontosságát a tájfényképezésben. Ahhoz, hogy egy tájképre ránézve oda tudjuk magunkat képzelni, elengedhetetlen a helyszín tágasságát, vagy éppen szűkösségét is megjeleníteni. Érzékeltetni a teret. Ezt a háromdimenziós kiterjedést a síkbeli ábrázolásra kell leredukálnunk úgy, hogy a térbeliség illúziója megmaradjon. Ezt nem csak a nézőpont helyzetének és a leképező objektív gyújtótávolságának a megválasztásával, hanem a táj adottságainak, és a pillanatnyi időjárási helyzetek távlatot befolyásoló hatásainak – akár együttes – kihasználásával is elérhetjük. Most ezekből a szempontokból tárgyalom a tér megjelenését a képen.


Zajláskor - Zebegény, 2006. január (350D)

Amikor minden együtt van. Hangsúlyos előtér ábrázolás, alacsony és nagyon közeli nézőpont, 17 mm-es objektív alkalmazása. A zajló Duna jégtáblái perspektivikus vonalakat rajzolnak a tájra, a jobb felső súlypont felé irányítva a tekintetet, miként a kép bal felső sarkából kiinduló világos felhőcsík is. A párás, inkább kissé ködös időjárás miatt az objektív perspektivikus hatásából adódóan eleve távolabb „tolt” facsoportot még távolabbinak érezhetjük.

Perspektivikus hatás

Egy kép elemeinek a távolságnak megfelelő, fokozatos kisebbnek látszódása a tér ábrázolás egyik legáltalánosabb vizuális megoldása a síkbeli ábrázolásban. A képzőművészet számos területén az alkotó saját belső elképzelései szerint alakítja ezeknek az arányoknak a folyamatos vagy valamilyen ritmus szerinti változását. A fényképészetben azonban az optikai törvényszerűségek határozzák ezt meg. A tárgyak méretarány változása nem csak az egymástól való távolság, hanem a leképező objektív látószögének, azaz gyújtótávolságának is a függvénye, miképp azt már eddig több összefüggésben említettem is. A nagylátószögek eltúlozzák, a teleobjektívek közelítik az elemek arányait. A látószögek tudatos megválasztásával tudjuk erősíteni, vagy gyengíteni egy kompozíció perspektivikus, vagyis térbeli hatását, ezzel a szándékainknak megfelelő hatást elérni.


Fénykaristolt táj – Kisoroszi, 2005. május (AE-1P, FD 4/17, Kodak Tri-X, 400 ASA-ra)

A lemenő nap sugarai törnek át az ártéri erdő ritkás fái között. A 17 mm-es nagylátószögű objektív perspektivikus hatása miatt a fények vonalai nagyon látványosan tartanak össze, irányaik a horizonton lévő fa, a kép súlypontja felé mutatnak. A kép jobbról-balra irányát nem csak a baloldali súlyozás erősíti, hanem a fa dőlése és a felhők irányai is, amelyekben az alulról- felfelé tartás is tovább lényegül a képen. Ez a folyamatos irány, a több elemben megnyilvánuló mozgás tágítja tovább a teret az objektív egyébként is erős hatása mellett. Így válik egy egyszerű elemekből álló helyszín izgalmas tájképpé.

A fokozatosan csökkenő méretű elemek középpontjainak képzeletbeli összekötéséből kialakuló vonalak, valamint az optikailag összetartó párhuzamok valahol, akár a képen belül, akár azon kívül, egy pontban találkoznak. Ezeket a vonalakat nevezik perspektíva vonalaknak. Összefutásuk iránya a kép belső irányát határozza meg. Ennek az iránynak fontos szerepe lehet a kép hatását illetőleg. A modern ember az írás irányának megfelelően tájolja az őt körülvevő dolgokat, elég ha csak arra gondolunk, hogy az óra is balról jobbra jár (kivéve Bajorországban). Ennek megfelelően, ha a kép balról jobbra, felülről lefelé tartó irányú, ez minden esetben nyugodt, vagy megszokott belsőérzetet kelt. Ennek az iránynak a megváltoztatása, még a szokványos alaphangulatú képbe is szokatlanságot lophat, hiszen a szemnek egy számára meg nem szokott irányban kell a képen végig tekintenie. Ennek ellenkezője is igaz, egy szokatlan képi látvány hatását egyenlítheti ki a megszokott belső irány.


Első fények – Pacsmag, 1992. július (F1-N, Tokina 5,6/400, Fujichrome 100)

Bár a 400 mm-es teleobjektív sűríti a kora reggeli táj elemeit, a finom párában lebegő háttér levegősséget, teret biztosít a képnek. Mindezt segíti a dűlőút átlós vonalvezetése is, ami a szemet végig vezeti a bukkanó tetején összpontosuló meleg fények, a kép súlypontja felé. A tájbéli nyugalomba kis izgalmat lop a kép fordított vonalvezetése.

Egy kép kompozíciójának a szempontjából az a legszerencsésebb, ha a perspektíva vonalak találkozási pontja valamelyik képi súlypont közelébe esik. Ez a legalapvetőbb kompozíciós elv, az átlós vonalvezetés. Ha ez a feltétel megvalósul, a kompozíció rávezeti a szemet a képnek arra a pontjára, ahol megnyugodva, mozdulatlanul láthatja be az egészet. (Ne feledjük, ha csak szemlélünk egy tájat, akkor érezzük harmonikusnak, ha a végig pásztázás után találunk rajta egy olyan nyugvópontot, ahonnan mindent beláthatunk, beleértve a periférikus látómezőbe eső tereket is.) Ebből következik az is, hogy a horizonton elhelyezkedő, hangsúlyos elemnek a kép súlypontjához közel kell kerülnie.

A perspektivikus hatás szempontjából fontos tehát a látószögek megválasztása. A szemnek megfelelő, tehát az alapobjektívekből következő térhatást növelhetjük, a kép elemeinek egymáshoz való arányát eltúlozhatjuk a nagylátószögekkel. Csökkenthetjük viszont, vagyis az elemek arányait kiegyenlíthetjük, és ezzel összesűríthetjük a teret a teleobjektívek alkalmazásával. Összességében azt mondhatom azonban, hogy a klasszikus értelembe vett, látványos perspektívájú térábrázolás inkább a nagylátószögű objektívekkel valósítható meg.


Borult hangulat – Visegrád, 2002. június (G2)

A digitális kompakt kamera kb. 85 mm-esnek megfelelő látószöge kissé előbbre hozza a háttér hegyeit az előtérhez képest. Az eső utáni, párás időben szépen tagolódnak a térbeli síkok, a vonulatok egyre halványabban, részlettelenebben látszódnak, távolságuktól függően. Ettől, és az alacsony felhőrongyoktól, szinte nagylátószögnek megfelelő a térérzet, mégis a megnövekedett háttér válik a kép főszereplőjévé.

A levegő távlata

A teret kitöltő levegő páratartalma, vagy tisztasága olyan pillanatnyi nap- vagy évszaktól függő, illetve időjárási tényező, ami fontos térérzékeltető hatás a fotográfiában (is). Ez a levegőtávlatnak nevezett jelenség. Ahogy nő a levegőt telítő pára, vagy légköri szennyeződés sűrűsége úgy lesz ez a hatás a valós távolságtól függetlenül is erősebb. Ez a képen az egyre távolabb lévő elemek, vagy képsíkok kontrasztjának csökkenésével és a kék felé való elszíneződésével, sok esetben részlet összemosódással is fellépő leképezési jelenség.

Ezt a hatást többféleképpen használhatjuk ki képeinken. Egy tiszta, hidegfront utáni, vagy erős széltől frissített légkörben a távoli képelemek közelibbnek hatnak a valóságosnál. Ilyenkor egy kifejezetten nagy látószögű objektívvel készült, előteret és hátteret is befogó képnél némileg csökkenthetjük az egyébként nagyon erős távlatcsökkentő hatást, inkább a távolabbi képelemek részletességével érve el a különleges látványt. Az erősen párás levegőben azonban már egy közepesebb nagylátószög esetén is növelhető a térérzet.


Egyszerű táj – Aggtelek, 1990. augusztus (F1-N, Sigma 5,6/400, Ektachrome 100)

Az aratás utáni föld tiszta időben készült képe szinte függőleges síkká tenné a lejtőt a 400 mm-es tele perspektivikus hatása miatt. Csak a fák hosszú árnyékai és a gabona asztagok perspektíva vonalai miatt alakul ki a nézőben a térérzet.

A levegőtávlat a teleobjektívek használatakor igen döntő jelentőségű szempont, több tekintetben is. Az egyik a kép tartalmát illető kérdés. A gyújtótávolságból adódó távlat összesűrítést kiegyenlíthetjük a páratartalomból következő távlati hatás növelésével, viszont erősíthetjük a kép sűrűségének az érzetét, ha teljesen tiszta időben fényképezünk. Az előző összefüggés nagyon erős, a második viszont kisebb gyújtótávolságú teleobjektívek alkalmazásakor lehet hasznos, a szándékoltan hatástúlzó megoldások mellett.

A másik nagyon fontos tényező az optikai törvényszerűségekből adódik. A levegőtávlat hatása miatt nem szerencsés, még kifogástalan optikai teljesítményű teleobjektívvel sem olyan távlati képet készíteni, amelyen nem szerepel előtér. Az egész kép csökkent értékű kontrasztján és a kékes elszíneződésen még csak-csak lehet segíteni alacsony érzékenységű, azaz kontrasztosabb felvételi anyaggal, színkorrekciós szűrőkkel és a digitális utómunkával is (Sőt, kell is! A kontrasztos előtér hiánya miatt elrontottnak gondolhatjuk a képet.), a részletek elvesztésén azonban nem. Azt is figyelembe kell venni, hogy az előtér nélküli ábrázolás miatt elvész az akár a perspektivikus hatásból, akár a levegőtávlatból adódó térérzet. Hiányzik a képből az arány- és/vagy kontrasztviszonyító elem. Erősen síkbeli ábrázolás lesz a végeredmény, amit nagyon különleges, egyéb képi hatású látvánnyal kell ellensúlyozni. A levegőtávlat kihasználásával való hatásos tér ábrázolás azonban inkább a teleobjektívekkel valósítható meg.


Esőfüggöny mögött – Pacsmag, 2005. július (350D)

A kép előtere és a fényképezőgép között kb. 2 km a távolság, a regölyi templom pedig majdnem 6 km-re van. A megközelítőleg 1200 mm gyújtótávolság érdekes metszetet mutat a tájból. A sűrű eső és a pára miatt azonban rengeteg az élesség- és részletvesztés. Csak a képen átrepülő nagykócsag - a hosszú expozíciós idő miatt elmosódott foltjának - hangulatteremtő hatása miatt érte meg a hosszadalmas utómunkával a valóságosnál több „életet” lehelni a képbe. Az előtérbe visszahozott kontrasztosabb tónusok már elfogadható látványt teremtenek. A templom nagy, vörös teteje a kép súlypontjára rögzíti a szemet. A kontrasztosabb előtér, majd a távoli hegyoldalak homogén szürkéskékbe vesző foltja erős térérzetet ad a nagyon besűrített táj ellenére is.

Az arányok érzékeltetése

A teleobjektívekkel kimetszett tájszeletek egyik általánosan felmerülő problémája az erős síkbeli ábrázolás lehet. A téma térsíkjainak összesűrítése miatt elveszik a kiterjedés, különösen akkor, ha ezek kontrasztossága, ez esetben „láthatóságuk” kiegyenlített. Ez alatt azt értem, hogy például nagyon tiszta idő miatt nincs nagy, a levegőtávlatból adódó leképezési hiba eltérés a különböző térbeli elemek között. Ilyenkor fontos térérzékeltető hatása lehet annak, ha a képen van olyan elem, amiről következtethetünk, akár a természetes elemek méreteire, akár a tér kiterjedésére. Ezek a megoldások néha egészen különleges hatású képeket eredményezhetnek.


Tátra alján – Szlovákia, 1988. augusztus (F1-N, FD 5,6/100-200, Fujichrome 100)

A 200 mm-es teleobjektív szinte a kis falu fölé „rántotta” a Bélai Tátra csúcsait. A kékes elszíneződés ennek ellenére érzékelteti a térsíkok távolságát, az előtér házainak mérete meg a hegyek magasságát. Az erősen szélekre helyezett két horizont vonal (az előtéré és a hegyeké) között elterülő, szinte homogén kék felület behúzza a szemet a térbe, és ebből „kapaszkodik” fel a csúcsokra.

Élesség/életlenség

Nagy gyújtótávolságú teleobjektívek használatakor, amikor az előtér és a téma háttere között nagy a távolság, könnyen előfordulhat, hogy - még nagyon lerekeszelve is - valamelyik síkot nem lehet élesen ábrázolni. Az élesség-életlenség kihasználása általános gyakorlat a fotográfia más területein a fő téma kiemelésére, a tájkép azonban általában a kép teljes felületén éles leképezést kíván meg. A nem megfelelő mélységélességet némely esetben azonban különleges képi hatás elérésére, vagy akár a térérzékeltetés céljára használhatjuk.


Júniusi színekben – Tahi, 1995. június (F1-N, Sigma 5,6/400, Ektachrome 100 VS)

Nagylátószögű objektívvel nem lehetne probléma a teljes tér éles ábrázolása, még hangsúlyos előtérrel sem, de úgy a háttérben lévő üde, zöld sorok elsikkadnának és a félellenfényes ég is túl világos lenne. Az viszont elterelné a figyelmet mindenről. A 400 mm-es teleobjektív élesen tudta volna leképezni a pipacsokat is, meg a veteményt is, a távoli fasorok életlensége viszont már zavaró lett volna. Az előtér életlenül hagyása tűnt a jó megoldásnak. Nemcsak a teret érzékelteti a „bezárás” ellenére, de az előtér vibrálása izgalmas hangulatot, szokatlan látványt is adott a képnek. A kicsit nyújtottabb képkivágás még tovább növeli a tér kiterjedését.


© Vajda János - 2015 ♦ Kapcsolat: e-mail - +36 30 996 0148
A honlapon valamennyi képet és írást szerzői jog véd!